2017. 05. 15.

hello anxiety, it's been a while

Előre elárulom, hogy ez egy nem megtervezett poszt, nem gondolkodtam rajta egy percet sem, csak úgy éreztem, nekem most írnom kell, mert szorongok és legszívesebben üvöltenék. Meg mert rájöttem, hogy végülis ez egy személyes blog, vagy mi, hiába próbálok értelmet gyártani az idő többi részében, vagy legalább valamilyen szintű összeszedettségről tanúbizonyságot tenni. Most kikívánkozik belőlem minden, ami a fejemben van, vagy volt az elmúlt napokban. Ez egy túlontúl őszinte poszt lesz, az is lehet, hogy később letörlöm. Mittudomén. Semmi összefüggés a gondolatok között, csak ahogy jönnek.

Nem érzem túl jól magam - ez úgy körülbelül két-három órája tart, baromi jó napom volt, aztán hazaértem, leheveredtem az ágyra, és éreztem, hogy valami már megint nem jó, és muszáj lesz elterelni a figyelmem. Pedig tudom, hogy minden rossz gondolat és félelem csak a fejemben van, főleg, ha ezek a destruktív érzelmi szarságok akkor jönnek elő, amikor tényleg nem történik semmi és tényleg nincs okom szorongani. Anyám is kiakadt rám, mert zuhanyzás közben elkúródott a zuhanyrózsa, és nyilván én tettem tönkre (??), viszont már nagyon unom, hogy 21 éve minden egyes dologért én vagyok a felelős, ami ebben a lakásban történik, és hogy már semmihez sem merek hozzányúlni, meg hogy alapnak tekintem azt, hogy ÉN vagyok a hibás. Ez annyira a mindennapjaim része lett, hogy ha valami baj van, rögtön azt gondolom hogy én tettem valami rosszat, és valószínűleg ezért alakulnak az emberi kapcsolataim úgy, ahogy, mert megalázkodom, hiszen úgy érzem ez a szükségszerű.
Nagyon várom már, hogy elköltözzek és önálló legyek. Beszéltem nagyival: augusztus elsején kiköltözik Sándor úr, utána kifestik a nagyszobát, én megcsinálom a padlót, és költözöm. Jó lenne már a teljesen szabadon élni, a saját életteremben ahol egyedül lehetek és azt csinálok, amit akarok, olyan hangosan hallgatok zenét ahogyan én szeretném, addig tárolom a hűtőben a főztömet, amíg akarom, a bevásárlásaimat én intézem, én mosok magamra - ez most is így lehetne, ha nem lennék 12 évesként kezelve. Meg azt hívnék át, az jönne fel, akit akarok.

A pszichiáterhez azóta sem mentem vissza. Legutóbb szeptember végén voltam, mikor W. szó nélkül lelépett (még egy ok, hogy ne bízzak meg senkiben).  Az ülés után egyébként pont egy egyetemi buliba mentem, ahol meg találkoztam Á-val, és akkor azt hittem, hogy már nincs is semmi bajom, tehát nekem az a 24 óra egy kész hullámvasút volt, délután még a dokinak mesélek zokogva, aztán este meg én vagyok az élet császára. Ja, a pszichiáter azt is mondta egyébként, hogy jó lenne, ha a következő 1-2 évben nem fogyasztanék alkoholt, mert lehet rossz hatással van a bipoláris zavaromra. Hát nem tudom. Lehet ez is egy ok, hogy nem mentem vissza. Na meg az, hogy nem akart nekem gyógyszert felírni, csak később, viszont itthon meg elfogyott a Frontin, mert senki sem szedi már, én viszont abból csórtam mindig. Mondtam, hogy őszinte leszek. És hát, ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amikre nem vagyok büszke. De hadd emeljem ki azt is, hogy ez mind a múlt, már lassan az év felénél tartunk, és igyekszem jó lenni. Mert muszáj volt annak lennem valaki miatt, és valamiért így maradtam.

Ez a hétvége volt az első szerintem az elmúlt két-három hónapban, amikor nem mentem társaságba, nem találkoztam emberekkel, nem ittam alkoholt, nem hajnalban másztam haza illuminált állapotban. Csak Katával voltunk ketten, és akármennyire is szarul hangzik, lehet, hogy ez hozta ki belőlem a mostani szorongást és sírógörcsöket: kurvára megkönnyebbültem. Hihetetlen mennyiségű impulzus ért az utóbbi hetekben, alig voltam itthon, egyik helyről szaladtam a másikra, dolgozni is úgy mentem, hogy vagy máshonnan, vagy másnaposan, vagy mindkettő igaz volt egyszerre. Sok ember vett körül, úgy éreztem megfulladok, úgy éreztem magyarázattal tartozom mindenkinek a tetteimért, úgy éreztem legszívesebben ordítanék és elmenekülnék valahova iszonyú messzire mindenki elől. A sok ember mellé sok esemény is társult, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy mi van, ki mit akar tőlem, mit csináljak, kinek milyen elvárásai vannak velem szemben, és inkább bár lennék otthon, pedig gyűlölök otthon lenni, mert ott mindig eszembe jut, mennyire egyedül vagyok, a kompenzációs kényszerem pedig kezd elmúlni. Érthetetlen, nem? Néha én sem tudom követni.
Aztán rájöttem, hogy mégis jó itthon.

De tényleg full egyedül vagyok. Csak várom hogy valaki írjon hogy "gyere már, igyunk meg egy sört és dumáljunk", de ezt teljesen felesleges írnom, mert ilyenkor mindig olyanok keresnek, akikre amúgy nem vagyok kíváncsi, és emiatt is szörnyen érzem magam, mert szar arc vagyok. Sokkal könnyebb lenne ha én írnék direktben azoknak akikkel szívesen meginnék egy sört, és beszélgetni úgy mindenről, de abban mi az izgalmas? Szeretném ha egyszer azok keresnének, akiktől szeretném hogy keressenek.
Ezzel a "jó szokásommal" is felhagyok, hogy mindig én futok az emberek után, és akkor is keresem őket, mikor ők teljes mértékben tesznek arra, hogy én élek-e vagy halok. Akik után alapból futni kell, mert leszarnak, azokért nem is érdemes még a kisujjamat sem felemelnem, és hát nekem eléggé tele van a hócipőm az ígérgetésekkel, meg a nagy szavakkal, meg hogy mindenkinek csak a szája jár.
Csütörtökön voltunk bölcsészbulin, ott volt fiú X (X helyére tegyetek sorszámot, tök mindegy), akivel úgy volt, hogy táncolunk, aztán kurvára nem táncoltunk, azóta sem beszéltünk - most hétfő van. De én tényleg leszarom. Valószínűleg jövő héten vagy azután keresni fog, hogy mizu, vagy küld egy vicces képet, vagy leírja hogy jól nézek ki és mennyire adna (?). Annyira kiismertem már az embereket, hogy pontosan tudom mi fog történni, azzal a kivétellel, hogy mostantól az összes ilyet likvidálom az életemből. Befejeztem.
Ja, egyébként csütörtökön ott volt az az exem, akit úgy kb másfél éve nem láttam (jó, kb 15 másodpercre egy bulin még télen, de gyorsan ki is futottam cigizni mielőtt beszélgetni kellett volna), és aki baromira utálja a bölcsészeket, én meg amint megláttam a KK mosdójánál rákiabáltam hogy te mi a francot keresel itt, majd egész este sértődött pillantásokat vetett rám, hogy aztán hajnali háromkor rám írjon (feltételezhetően ittasan) hogy én miért utálom őt? Egyébként nem utálom, csak közömbös vagyok, de egyébként meg ő volt az aki kitörölt az ismerősei közül.
És leírhatatlan, mennyire utálom az összes közösségi oldalt, és hogy nekem azon kell stresszelnem hogy X vagy Y miért nem válaszol, mikor már negyed órája látta az üzenetem, vagy hogy az alapján ítélem meg a kapcsolatunkat hogy lájkolta-e az új képemet? Vagy ha az enyémet nem, akkor egy másik lányét miért. Vagy hogy burkolt célzásokat rejtek el a posztjaimban Facebookon, hátha észreveszi az illető? Hogy azzal trükközök, hogy pont azt a zenét rakom ki, amit pont együtt hallgattunk, vagy közünk van hozzá, vagy valami filmben volt amit együtt néztünk. Vagy hogy amúgy full nem kell a csávó, de mivel ignorál és nem keres, ezért vonzóvá válik és mégis kell? Vagy mi a rák van?
Le akarom törölni magam mindenhonnan.

Meg egyébként ha már az exeknél tartunk, B-vel is tök szívesen barátkoznék, mert bár már egyáltalán nem úgy tekintek rá, mint mondjuk két hónapja, de mint ember kedvelem és hiányzik is hogy jóban legyünk, meg tök jó lenne képben lenni az olyan dolgokkal amikkel anno. A képregényekkel, filmekkel, sorozatokkal, meg ilyesmi. Aztán most ott tartunk hogy kussban elmegyünk egymás mellett, én pedig ezen felhúzom magam és hülyeségeket írogatok Twitterre - a hatodik vodkaszóda után.
És ezért is rettegek egyébként közel kerülni akárkihez, mert akármennyire is jó ötletnek tűnik, úgyis az lesz a vége, hogy inkább kimegyünk a szobából, ha a másik belép. Mert általában mindig ez a vége.

Itt ülök az ágyamon, remeg a kezem az idegtől, múlt héten ötször edzettem hogy valahogy kinézzek a nyárra, ha már jó arc nem vagyok, legalább egy gramm háj se legyen a combomon és legalább ezt az egy pozitív dolgot elmondhassam magamról. De előbb a szorongásom rendelt egy pizzát. És megette. Azért félek, mert amúgy minden a legnagyobb rendben van körülöttem, van munkám, van társaságom akikkel bulizhatok, mégis borzalmasan érzem magam jelen pillanatban.
Tökre tudnám értékelni, ha valaki foglalkozna velem.

1 megjegyzés:

  1. Nem értem az embereket, hogy miért nem tudnak őszinték lenni, és arra sem jönnek rá nyilván, hogy ezzel bántanak másokat. Hogy kit mennyire, az már más kérdés, de nem vagyunk egyformák.

    Igazándiból szándékosan nem írtam nevet, személyesen nem ismerjük egymást. Nekem van egy rövid sztorim egy lányról, akit ma öt hete ismertem meg. Van egy eltűnt pasija, aki le sem szarja, a lány viszont nem tud vele szakítani, mert nem lehet elérni a srácot. Korrekt módon addig randizni sem akar velem, mert az "megcsalás". Ez tök szimpatikus, meg úgy minden smakkol közöttünk. Mindketten érdeklődünk a másik iránt, aztán egyszer csak jön a bumm, két napja eltűnt a lány. Üzenetekre órás reakcióidőkkel válaszol, vissza nem hív. Ilyen eddig nem volt soha. Egészen eddig éreztem a kölcsönös törődést, érdeklődést. Tippre sikerült beszélnie a pasijával, aztán vagy a, vagy b opció lépett érvénybe, és az egyik válasz mögé bújva eltűnt. A fene sem érti ezt a logikát, és hozzáállást, ugyanis az öt hét alatt mintha egy tök más személlyel beszéltem volna.

    Nem is tudom, hogy jön ez a te sztoridhoz, de valamiért úgy éreztem, megosztom ezt veled és az olvasótáboroddal. Most mondanám, hogy csak annyi a dolgunk az életben, hogy higgyünk, de nehéz mind a te, mind pedig az én szituációmban, viszont abban hiszek, hogy eljön egy pont, ami után csak jó dolgok jöhetnek, és neked is ezt kívánom. A poszt utolsó mondatában pedig benne van minden.

    VálaszTörlés

Életem leghosszabb hete

De ha minden hetem ilyen lesz, azt se bánom. Hétfőn megtudtam két ZH-eredményt is, szóval így november közepén végre kaptam valami visszaj...