2017. 11. 12.

Életem leghosszabb hete

De ha minden hetem ilyen lesz, azt se bánom.

Hétfőn megtudtam két ZH-eredményt is, szóval így november közepén végre kaptam valami visszajelzést arról, mennyire eredményes az életvitelem, és hát...szó-szó. Az olaszom botrányosan sikerült, ami mondjuk baromi ciki abból a szempontból, hogy specializációk tekintetében a legjobbam a szakfordító és tolmács dolog vonz a legjobban. Meg ugye imádom az olasz nyelvet, az embereket, meg úgy alapjában véve mindent, ami Olaszországhoz kötődik. Erre írok egy ilyen rossz zh-t, és egyszerűen olyan (már bocsánat) balfasz hibákat vétettem, hogy fogalmam sincs, milyen mentális állapotban voltam én akkor, amikor írtam, de egyszerűen hihetetlen. Csütörtökön szeretnék egy javítót írni, mert egyelőre nagyon ég a pofám, hogy majdnem mindenkié jobb lett, mint az enyém. Oké, nyilván sok a dolgom, tök új helyzet, dolgozom is mellette - de ezek nem kifogások. Ellenben a prezentációmra ötöst kaptam, és írunk még egy ZH-t a félévben, ha az jól sikerül, még simán lehetek négyes. Ez egy jó lecke volt, hogy ne legyen nagy a pofám, ne legyek eltelve magamtól, és ne ámítsam magam hogy "jaj én ezt úgyis tudom, tök felesleges átolvasnom mégegyszer". Mert igazából ez történt.
Azt hittem nagyon jó nyelvérzékem van, mert az angol folyékonyan megy, sőt, ment már évekkel ezelőtt is (lehet, hogy jobban is, mint most), és azt gondoltam, hogy ez akkor minden nyelvvel így lesz, de hát nem: angolul kb általános első osztály...sőt, dehogyis, már óvodában elkezdtem tanulni. Valószínűleg ezért megy jól. 22 évesen meg már nem úgy működik az agyam, mint 5 évesen. Szomorú.

A közgáz viszont magamhoz képest jó lett. Szeptemberben még két törtet sem tudtam közös nevezőre hozni, de összehoztam 40-ből 18 pontot, és egyáltalán nem vagyok annyira elmaradva, mint gondoltam. Például a csoportomban ilyen huszonnégy-huszonnyolc pontok között mozogtak az eredmények, pedig ők most jöttek ki tavasszal emelt matek faktról, én meg három éve elő sem vettem egy matek könyvet sem. Magamhoz képest akarok jó eredményt elérni, és nem, nem a minimumra törekszem, de tudom, mi megy gyengébben. Az üzleti matek 35-ből 28 pont lett, az sem rossz, infó beadanókra is megkaptam a maxot. A többi eredményt nem tudom, egyedül az informatika az, ami "hála istennek meglett" kategória, de sajnos a sikerült a legrosszabb tanárhoz felvenni, ahol mindenki az életéért küzd, és gyakorlatilag úgy szedegetjük össze a pontokat a levegőből.

Szóval ennyi erőbefektetéssel, és a "körülményeimmel" erre jutottam az első ZH-héten. Most már tudom, min változtassak, hogy osszam be az időmet, hogy mikkel kell hét közben is folyamatosan foglalkozni itthon még pluszban. Húzósnak húzós, de inkább csinálom így, mint decemberben vizsgázni mind a 11 tárgyamból. Mivel a legtöbb tárgy végső jegye a ZH-kból és beadandóból/kiselőadásból áll, így csak 3-4 vizsgám lesz, amikkel szeretnék a leghamarabb végezni, hogy a karácsony már nyugis legyen, és egész januárban ne legyen semmi dolgom.
Nem mondom, hogy könnyebb lesz a második negyedév, de sokat segít, hogy már nem kell bejárnom sehova dolgozni, itthon mindent elintézek, így jobban tudok majd készülni.

2017. 11. 04.

11.04.

Huzamosabb kihagyás után mindig vaciálok, nekikezdjek-e újra. Hogy van-e értelme felvenni a fonalat, beleállni történetekbe, elmesélni hogy mi minden változott, mi minden lett más az elmúlt másfél hónapban - hogy amikre hetekkel ezelőtt még gondolni sem mertem, ma már a valóság teljesen természetes részei.
Az írás is olyan, hogy ha nem csinálom, elfelejtem - ekkor pedig unalmas, önismétlő, és érdektelen leszek. Hihetetlenül szeretek más boldogságáról olvasni, a sajátomról viszont piszok nehéz. Az írás, sztorizgatás és történetmesélés nekem egyfajta terápia (volt éveken keresztül), viszont úgy érzem, most van épp elég dolog és elfoglaltság a mindennapjaimban, ami leköt, és nem enged visszazuhanni oda, ahonnan indultam. És hát mindenki arra szakít időt, ami fontos neki.

De azért elmesélem, mi volt.

Munka. Kezdjük talán ezzel, pedig szóra sem érdemes. Alapvetően utálok panaszkodni, főleg olyan dolgok miatt, amikről én tehetek, vagy amiken tudok változtatni.
Sosem okozott túl nagy gondot megválni dolgoktól (ez nem egyenlő azzal hogy nem fáj - mondjuk ebben az esetben tényleg nem fájt), vagy éppen helyektől, emberektől, kapcsolatoktól, ha úgy érzem, már nem szolgáljuk egymás javát, ha úgy érzem, nagyrészt csak szenvedek vele és nem tesz boldoggá, ha úgy érzem, valami nem oké. Nem gyötrődök sokat, eldöntöm, és ott sem vagyok, mert hát valljuk be: sokkal kifizetődőbb az egyszeri, rövid kellemetlenség, mint hosszútávon agonizálni, és beleőrülni a helyzetbe. Ez volt az apartmannal is. Szerettem ott dolgozni relatíve sokáig -mármint ami egy hat hónapos munkaviszony esetén annak nevezhető-, viszont egy idő után borult a bili, és az olyan előnyök, mint a rugalmas munkaidő, meg hogy jól fizet, már nem volt elég a maradásomhoz. Tökéletes munkahely nincsen, ezzel tisztában vagyok, de bőven elegendő stresszfaktor az egyetem, és hát ugyebár azért tanulok, hogy később talán egy kicsit jobb munkát szerezhessek, mint az eddigiek.
Engem tavasszal Szandi barátnőm hozott az erre a helyre, lévén hogy itt nincs felvétel, itt mindenki valakinek a valakije, régi barátja, mittudomén, de ha bárki megkérdezné, mennyire befogadó a közeg, csak megsúgnám, hogy már egyikünk sem dolgozik ott ugyebár. Mondanám, hogy elüldöztek minket, de nem lenne jó a kifejezés. Egyszerűen meguntuk.


Én meguntam, hogy próbáltam mindenkivel összebarátkozni meg jó fej lenni, rögtön ugrottam, ha kellett valami, ha valakivel napot kellett cserélni, bevállaltam, ha valakinek segítség kellett a sok érkező vendég miatt, bementem, ellenben én összesen 3x (!!!) kértem valamit a fél év alatt, egyszer sem volt hajlandó senki segíteni. Ha egyáltalán reagáltak a kérésemre. Aztán mikor 38 fokos lázzal kellett letolnom egy műszakot, mert “senki nem ér rá”, azt kicsit meredeknek éreztem, és ott telt be az a bizonyos pohár, ez volt október elején. Onnantól én is leszarom üzemmódba kapcsoltam, emellett teljesen egyedül és kiszolgáltatottnak éreztem magam 8 vadidegen között.
Meguntam, hogy úgy beszélnek velem, mint akit a seggükből rángattak volna elő, igaz ez főleg egyvalakire, és még ezen is túl tudtam volna lépni, elkönyveltem volna magamban, hogy "hát, neki ilyen a stílusa, így kell elfogadni", de az a bizonyos pohár itt is betelt egy cseppet sem udvarias megszólalásnál: "ha még egyszer meglátom (...ezt vagy azt a dolgot...), akkor jól megrugdosom az illetőt" - nem, ilyet még viccből sem mondunk egy munkatársunknak sem, főleg nem akkor, ha cseppet sem baráti a viszony. Hangot is adtam a véleményemnek, hogy én úgy tudom, egy szinten állunk, X nem a felettesem, vagy a főnököm, hogy parancsolgasson, meg hogy egyáltalán megengedje magának ezt a stílust és hangnemet, mert én ezt speciel kikérem magamnak. De nyilván az illető kismillió éve dolgozik ott, neki ezt szabad. Aztán rajtam kívül senki fülét nem sértette ez a fajta kommunikáció, ezek szerint ez ott tök normális, én meg egy ilyen helyen nem akarok dolgozni, és pont.
Miután Szandi augusztusban elment (és ő tette jól már akkor), tök őszintén csak a pénz motivált. Jó volt az órabér, nyáron 10-12 napot is dolgoztam, ősztől suli mellett csak havi 6-7 napot, de az otthonról végezhető másik munkám mellett bőven a kortársaim felett kerestem, néha még tízezrekkel többet is, mikor főállásban dolgoztam egy multinál. Annyi volt a fizetésem, mint egy "átlagos felnőttnek", de ugye ez mind elment és elmegy a lakásfelújításra, úgyhogy nem igazán tudtam belőle félretenni.
Rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen nem szeretnek a munkatársaim, direkt kiszúrnak velem folyamatosan, ellehetetlenítik a munkám, sutyorognak a hátam mögött, miközben szemtől szemben hozzám sem szólnak, és teljesen felesleges gyomorgörcsöt okoz az, hogy úgy megyek be dolgozni, hogy "na már megint mit találtak ki ellenem?".
Szóval ennyi - most csak itthonról dolgozom egyelőre, amíg nem találok valami újat. Elküldtem pár helyre az önéletrajzom, és számításba jött egy ígéretesnek tűnő projekt is, de ez még a jövő zenéje.

Lakás. Hála istennek a vízszerelőt már kifizettem, és azért a felújításra bőven van félretett pénzem, hogy annyira ne törje ketté a terveimet a felmondásom és hogy most határozatlan ideig egy kicsit kevesebb pénzem lesz. Az ablakok már készen vannak, a festés is lassan elkészül, múlt héten elmentem megnézni, hogy milyen lett végül az általam választott szín a való életben, és meg kell hogy mondjam, nagyon elégedett vagyok az eredménnyel.
A következő lépés a padló lesz, valószínűleg ugyanúgy fogjuk csinálni, mint már eddig jó párszor otthon a nappaliban és az én szobámban is anyuval, a Diego-ban választottunk mindig laminált padlót, amit tök egyszerű letenni. Hűtőszekrényt is néztem már, illetve úgy döntöttem, ágyat majd csak később veszek, így a régit átvitetem az új lakásba, színben úgyis passzol, anyu pedig nem tart igényt a nappaliban lévő ruhásszekrényekre, így igazából nem kell sok bútorra beruháznom. A legszükségesebb dolgokat veszem csak meg egyszerre, aztán a többit szép lassan. Karácsonyra azért szeretném, ha már elkészülne, nyilván apró simítások és alakítgatások mindig lesznek, sosincs teljesen készen egy lakás, de tervezünk kis baráti karácsonyi vacsorát a lányokkal, illetve örülnék, ha a család is meg tudna már látogatni az új helyemen.

Egyetem. Furcsa, de minden nehézség, idegbaj, és átvirrasztott éjszaka ellenére nagyon szeretek egyetemre járni. Főleg oda, ahol most vagyok. Talán azért, mert nekem már nem "tét" nélküli a dolog, nekem ez már második nekifutásom a felsőoktatásnak, ha nem hülyülöm el, vagy máshogy döntök, már lehetne egy diplomám és járhatnék mesterre, ki tudja. Sokat filózok azon, mi minden lenne máshogy, ha én rögtön például ide jelentkezek, és kihagyom az egész ELTE bölcsészkar-kitérőt, de igazából egy pillanatig sem bánom, mert nagyon szeretem, aki most vagyok, akivé váltam, akikkel vagyok, és akik mellém szegődtek.
Egyébként ez a "túl öreg vagyok már dolgokhoz" hülyeségem teljes egészében elmúlt, és az új egyetemmel járó új kihívások egyúttal a személyiségemen is alakítgattak, értem ezt úgy, hogy sokkal szorgalmasabb, előrelátóbb, precízebb, és odafigyelőbb lettem. Mondhatnám úgy is, hogy életemben először tényleg keményen dolgozom valamiért, és ennek van is eredménye. Sokan mondják, hogy túlgondolom ezt az egészet, de 18 évesen gimnáziumból kikerülve még én is azt hittem, hogy az élet egyébként pofonegyszerű, és a munka világa biztosan mókás, csak a felnőttek szeretnek panaszkodni. Aztán ugye anno a "csak annyi a dolgod, hogy tanulj" állapotból egyik pillanatról a másikra az "annyi a dolgod hogy járj be dolgozni" állapotba kerültem, és ráeszméltem, hogy az első opció minden szempontból kedvezőbb. De azért dolgoztam másfél-két évig, és megtapasztaltam, mennyire szar valaki beosztottja lenni, és talán ezért vágyok vissza annyira az iskolapadba.


Más egyéb. Voltunk Miskolcon Franciéknál, és nagyon jól éreztem magam, jó volt kicsit kimozdulni a fővárosból, és mivel eddig sosem jártam Miskolcon, minden ottani dolog teljesen új volt nekem. A túrázós-sétálós részek voltak a kedvenceim, ugyanis hónapok óta szerettem volna már friss levegőn lenni, fák között a természetben, de nyilvánvalóan sosem volt rá időm. Vagy csak nem akartam eléggé.


Itt azért megjegyezném, hogy mennyire szeretem a lányokat, és év elején még el sem tudtam volna képzelni, hogy nekem ilyen barátaim lesznek - hihetetlen, hogy csak tavasszal találkoztunk, mégis az életemet rájuk merném bízni. Azt hiszem, titkon mindig ilyen embereket szerettem volna magam mellé. <3

Most az következik, hogy szerzek új munkát, a lehető legjobban teljesítem az egyetemi félévet, közben elköltözök lehetőleg még idén. És közben meg kitalálom, hogy miről írjak.

2017. 09. 23.

Első napok

Ténylegesen elkezdtem a BGE-t. Egy hét késéssel ugyan, de túl vagyok az első sokkon, az első órákon, és be kellett látnom, hogy a félelmeim 80%-a teljesen alaptalan volt.
Nagyon aggasztott, hogy rögtön az első héten hiányzom mindenhonnan, aztán most kiderült: vagy meg sem volt tartva az óra, vagy nem igazán történt semmi, vagy előadás volt, amire meg nem kötelező bejárni. Szóval nem lettem link alak. Ellenben minden olyan tárgy, ami számokat tartalmaz, mind a közgazdaságtan, mind az üzleti matematika majdnem megríkatott úgy körülbelül az első percben. Azt hittem, tudtam mire vállalkozom, mikor gazdasági szakra jelentkeztem, és bár lehet, hogy csak azért nem látom az alagút végét mert 3 éve érettségiztem matekból, és ezzel egyenlő ideje nem vettem elő a matekcuccom (sőt, biztos vagyok benne, hogy mikor elmentem a bölcsészkarra, azzal a lendülettel kidobtam minden matekkönyvem, mondván sosem lesz már rá szükségem...hát, sosem lehet tudni).
De nem hagyom, hogy ez eltántorítson, az összes tanár jó fej (eddig). Két kivétellel mindegyik tárgyat élveztem, egy kivétellel pedig minden tanáron látszott, hogy szereti is azt, amit tanít. És ugye ezeknek a metszete, aki szereti amit tanít, viszont az, hogy másfél órán át beszél a semmiről, engem személy szerint nem tud lekötni, mégis tetszett az a lelkesedés, ahogyan ezt teszi.
Még a matektanár is egy tündér, és már én érzem magam szarul, hogy ennyire nem megy. De mint mondtam, ez nem fogja letörni a lelkesedésem, meg egyébként egyre jobban vonz a szakfordító és tolmács specializáció.

Az abszolút kedvenc az olasz. Mivel nekem már van angol nyelvvizsgám, ezért elkezdhettem a nulláról egy idegen nyelvet, és hát mi mást választottam volna, mint az olaszt, amit már tíz éves korom óta szeretnék megtanulni, és azt hiszem, ezzel egy nagy álom vált valóra. Hatalmas segítség és motiváció, hogy nagyon sok olasz barátom van, így gyorsan fejlődök és tudok gyakorolni is, ha pedig elakadok, kérdezhetek tőlük.

Nincs még túl sok barátom, de akiket ismerek, velük jól kijövök, szerencsére sok a csoportmunka és közös feladat, így segít összerázódni. És annak ellenére, hogy eleinte feszélyezve éreztem magam a korom miatt -mivel az évfolyamom 90%-a frissen érettségizett 18-19 éves, én meg a 22 évemmel picit kilógok-, tök jókat beszélgettem a csoporttársaimmal.



Ami pedig Barcelonát illeti..
Bevallom: nem igazán nyerte el a tetszésem a város. Zsúfolt, kaotikus, idegen - egyáltalán nem volt olyan érzésem, mintha külföldön lennék, nem állt el a lélegzetem egyik pillanatban sem, és nagyon sokszor kevertem össze Barcelona utcáit az Andrássyval vagy a Ferenciek terével. De nem tetszhet minden, és ez így van jól. Lehet, hogy segített volna, ha kicsit jobb idő van, és nem esik az eső napokon át, de utólag már mit lehet tenni...Barcelona szép, ez vitathatatlan, de maga a város nem váltott ki belőlem semmit.


Viszont arra is rájöttem, hogy egy várost számomra nem a külseje vagy hangulata tesz széppé, hanem az élmények, amiket átéltem benne. Ha Barcelonára gondolok, mindig az fog eszembe jutni, hogy minden sarkon pálmafák sorakoznak, hogy milyen gyönyörű volt a tenger (amiben végül nem fürödtünk, de kimentünk a partra), hogy ott lettem 22, és kaptam tortát meg ünneplést is, hogy elmentünk a David Bowie kiállításra, hogy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz az egyik unokatestvéremmel, az állandó séták, a kusza időjárás, a tanulságos beszélgetések az egyik olasz barátommal, vagy hogy milyen mókás volt manikűröztetni a La Rambla-n, hogy koktélozunk a parton. Ezek után nem érdekel, hogy néz ki Barcelona. Leírhatatlanul éreztem magam ezalatt a 8 nap alatt, és ez bőven elég.



2017. 09. 12.

22

22 lettem. Rettegek.
Tegnap alaposan bepánikoltam, rám jött a szokásos "túl öreg vagyok már bármi újba belekezdeni/nem tudok semmit sem felmutatni/nem kezdtem magammal semmit 22 év alatt" hisztim. Igazából baromira frusztrál, hogy anno gyerekként, tinédzserként mennyire nem volt kitartásom, mennyire makacs voltam hogy otthagytam mindent amibe belekezdtem, legyen az sport, zene, vagy bármi más hobbi. Frusztrál, hogy 22 évesen semmiben sem vagyok jó, és úgy érzem, hogy teljesen felesleges a nulláról elkezdenem valamit, mert mások már régen sokkal profibbak, ügyesebbek, eredményeket értek el. Frusztrál az is, hogy úgy érzem, elpocsékoltam 3 évet az életemből egy olyan egyetemre, amiből nem lett semmi. Nyilván húsz-harminc év múlva csak nevetve fogok visszagondolni minden jelenlegi kétségemre, de jelenleg nagyon nehéz elvonatkoztatni attól, hogy körülöttem a korombeliek közül mindenki diplomát tart a kezében, vagy elmondhatja magáról, hogy csinál valamit. 

És én mit csinálok? Próbálom kitalálni, mit akarok az élettől úgy egyáltalán, és találni valami olyat, amit nem unok meg. Vettem a Canon-t márciusban, de maximum ha ötször fogtam a kezemben komolyabban, és az, hogy csak áll a polcon porfogóként, ez is csak a kudarcaimra emlékeztet: se tehetségem, se érzékem, és főleg, időm nincsen. Szeretnék egyszer egy olyan dolgot találni, ami megér annyit hogy időt és energiát belefektessek, de ez eddig leginkább abban merül ki, hogy mutogatom magam az interneten, leírom amit gondolok, és mesélek. Ami, valljuk be, nem túl sok. 

Szóval innentől kicsit másképp lesznek a dolgok: kevesebb lesz itt belőlem, és több arról ami a fejemben van. Kicsit átértékelem és átgondolom a dolgaimat, próbálok értékes dolgot teremteni már amennyire a képességeim engedik, és meglátjuk, mi lesz belőle. 

Számomra jövő héten kezdődik ténylegesen az új egyetem: hiszen jelenleg Barcelonában vagyok, és így kimarad rögtön az első hét (de tavaly szeptemberben, mikor elterveztem, hogy jövök, még el se tudtam volna képzelni, hogy egyetemre járok majd megint), és megint én leszek az a tanárok szemében, aki link, aki hiányzik, aki rögtön az első hetet szkippeli. És na, ez is frusztrál. 

Tegnap hallottam egy jó szót: kapunyitási pánik, és azt hiszem, ezzel leírtam mindent, ami a fejemben kavarog. Nem azt csinálom, amit szeretek, nem tudok semerre sem elindulni, nem lesznek sikerélményeim, nem lépkedek előre a ranglétrán. Alapvetően nincs baj az önbizalmammal, és tisztában vagyok a hibáimmal, a hiányosságaimmal, de most az összes félelmem egyszerre zuhant a nyakamba. Vagyis nem most, mert már hónapok óta kínzom a közvetlen környezetemet a kétségbeesett szövegemmel, főleg, mióta realizáltam hogy nincs semmi keresnivalóm a bölcsészkaron, és mintha kihúzták volna a lábam alól az egyetlen biztos talajt. Pedig akkor úgy éreztem, hogy ez a legjobb, ami velem történhet: tudomásul vettem, hogy rossz úton járok és még időben megálltam. 

Bármi történt velem eddig életem során, azt mindig egy új szakasznak tekintettem, egy új kezdetnek. El kell fogadnom, hogy a negatív vagy épp pozitív jellegű változások nem jelentik az addigi életem végét, egyszerűen csak megtörténnek. És ettől még nem kell mindent eldobnom és újrakezdenem, még ha nem is tudom mit jelent ez igazából. A továbbiakban rengeteg dolgon kell változtatnom, szigorúbbnak kell lennem magamhoz, és igenis ki kell nyitnom a számat bizonyos helyzetekben: elmondani mit érzek, mit gondolok, mi hogyan érint, és ezt most nem feltétlenül például a Lake-n történtekre értem, hanem úgy alapvetően sokkal könnyebb dolgom lenne nekem is, és az engem körülvevő embereknek, ha nem nekik kéne kitalálniuk, mi van a fejemben. Nagyon sokszor fogott már vissza az élet élvezetétől vagy a dolgok teljes megélésétől az, hogy mit fognak gondolni az emberek. Ellenben rengeteget fejlődtem az elmúlt körülbelül egy évben, és ha visszatekintek a tavaly szeptemberre, hatalmas változáson mentem keresztül amire büszke is vagyok, de szeretnék végre olyan ember lenni, amit elképzeltem magamnak.

Innentől minden arról fog szólni -legalábbis itt-, hogy keresek valamit. Hogy mit, azt még nem tudom, de addig nem nyugszom, amíg egyenesbe nem jön minden. 

2017. 09. 02.

Életem nyara

Több, mint egy hónapja nem írtam ide. Szeretnék valami okosat mondani, inspirálót vagy csak tanulságosat arról, merre és hogyan halad az életem, de képtelen vagyok rá. A címről csak annyit, hogy minden nyárra így szoktam visszaemlékezni, minden nyarat így szoktam zárni, és minden nyár megkapja tőlem ezt a kitüntető címet, miszerint életem legjobbja.
Ez a nyár viszont annyira más volt, hogy ha akarnám sem tudnám máshoz hasonlítani.

Ha belekezdenék, mi történt az utolsó bejegyzésem óta, itt ülnék reggelig. Kezdem mondjuk olyan apróságokkal, mint hogy elmentünk Szandival egy napra EFOTT-ra, voltunk moziban is rengetegszer: normálban és a tetőmoziban egyaránt, sok év után eljutottam egy Supernem koncertre, ami azért is különleges volt mert jött Virág is, és ez az első nem-corvintetős bulink volt, másnap Citymatinéztünk is (ahol medence is volt, negyven fok, napsütés, zene, és ingyen pénz meg színes füstbombák). És borzalmasan leégtem.
Felvettek az egyetemre is - ez a névnapomon derült ki, nagyiékkal ennek örömére elmentünk egy közös ebédre, nem sokkal utána életem legfurább házibuliján találtam magam. A már nem is annyira új munkahelyen szerencsére minden rendben van, a lakásfelújítás hivatalosan is elkezdődött: az ablak már kész, most a festőre várunk.
Hetedjére is kilátogattam a SZIGET-re, és egyáltalán nem bántam meg, hogy közben dolgozni is bejártam, mert minden perce egy álom volt, sokadjára láthattam a Biffy Clyro-t, másodjára a White Lies-t, életemben először a Kasabian-t és az Alt-J-t, meg rengeteg számomra fontos előadót. Nagyon sok emberrel megismerkedtem ezalatt az egy hét alatt, egy napra még Franciska <3 is kijött (meg a srácok is).
Miután legyűrtem egy arcüreggyulladást, pár nap múlva jött a B My Lake...a B My Lake...a Lake.


Amire egész nyáron vártam, és ami megkoronázta ezt a fergetegesen bolond két és fél hónapot.
Leírhatatlan. Próbálnám elmesélni, de nem menne, és nem azért, mert nem emlékszem, hanem akármennyire is színes az anyanyelvünk, ezt a 4 napot akkor sem tudnám szavakba önteni. Rettenetesen szeretem ezeket az embereket akik körülvesznek, és nem lehetek elég hálás Lőrincnek, hogy anno tavaly októberben elhívott bulizni. Nagyon nagyon valószínű, hogy most nem ezt a társaságot nevezném a barátaimnak és nem lett volna ennyi élményben részem, és ezeket semmi pénzért nem cserélném el, még akkor sem, ha néha feszkózunk és elbeszélünk egyesekkel egymás mellett.
Szegényebb lenne az életem ezek az emberek nélkül.

2017. 07. 12.

Eltelt az év fele

Szerda hajnali két óra van, én pedig fent vagyok, mert nem tudok aludni az esőtől. Vagy amiatt hogy felborult a bioritmusom, hiszen tegnap körülbelül hajnali 5-kor kerültem ágyba, akkorra értünk haza a bécsi Guns N' Roses-ról, ami amúgy egy csoda volt, és még mindig nem tértem magamhoz. Láttam Duff McKagan-t élőben. Azt a Duff McKagan-t aki tinédzseréveim egyik legnagyobb plátói szerelme volt. Az a Duff McKagan, akivel amúgy simán találkozhattam volna 2014-ben, ugyanis Debrecenben játszott a Walking Papers nevű zenekarával, és én valamilyen hihetetlen módon EGY HÉTTEL a koncert után tudtam meg, hogy egyáltalán Magyarországon volt a pasi. Én meg eddig mindenkivel találkoztam, akivel akartam, szóval egy debreceni bulin egy pacsit elintézni az semmi. Szóval ez megint egy hajnalban, korom sötétben íródott bejegyzés lesz, nappal a világosban az érvényessége körülbelül nullára redukálódik.

Július 12 van, ami azt jelenti, hogy bőven eltelt már az év fele, én meg imádom az évértékelőket, félévértékelőket, végiggondolni mit sikerült betartanom a fogadalmaimból, hol tartok a céljaimmal kapcsolatban, mit sikerült elérnem és mit nem. A 2017-es évet eddig nagyjából azt határozta meg, hogy:
a) dobtak, szenvedtem és ezáltal megváltozott a világképem és hozzáállásom az élethez,
b) full elveszett vagyok mert nem találom a helyem.
Ha évek múlva visszatekintek erre az időszakra, valószínűleg úgy fog csak eszembe jutni, mint az év, amikor végleg otthagytam az egyiptológiát, amikor véget ért egy korszak az életemben és hátat fordítottam mindannak, amit éveken keresztül az életemnek hittem. Úgy fog eszembe jutni, mint az év amikor főállásban dolgoztam, aztán végül a sarkamra álltam és találtam egy minden tekintetben tökéletes munkát, sőt, még az írással is pénzt keresek mellé. Az év, amikor különköltözök és saját lakásban élek...

Megfogadtam év elején, hogy rengeteget fogok olvasni, kipróbálok havonta X mennyiségű kajáldát, programot, amikből amúgy egész sok teljesült, de könyvet még nem igazán sikerült kiolvasni, egy kezemen meg tudom számolni, hányat fejeztem be úgy tényleg. Megfogadtam, hogy sokkal szociálisabb leszek, ez nagyszerűen ment, bár inkább március vége óta, amikor a mély depresszióból menekülve úgymond terápiás céllal álltam le beszélgetni bárkivel akár a buszon, de nagyon jót tett az is, hogy nem vontam ki magam a társasági életből. Soha eddigi életemben nem lett ilyen rövid idő alatt ennyi új kedves ismerősöm és jó barátom (Virág, Franciska <3)  Elmentem a WAW-ba fotózni, ami életem egyik legjobb döntése volt.
Idén nagyon sokat sikerült eddig változnom, ami egyrészt jó, másrészt kevésbé jó. Amióta nem csávózom, sokkal több időm jut magamra. Próbálok rájönni a miértekre a saját hülyeségeimmel kapcsolatban, hogy miket rontottam el az elmúlt évek során a kapcsolataimban, hogy miért úgy alakult minden, ahogy, vagy hogy miért vagyok olyan amilyen, miért viselkedem így, és sajnos a jelenleg bennem lejátszódó változások nem segítenek ebben, mert tényleg átmentem "leszarom"-ba, meg érzéketlenbe. Annyira, hogy idén elküldtem életem első "nem jössz át?" üzenetét éjszakai órákban egy tőlem kb 5 percre lakó férfi egyednek, de végül elaludtam még mielőtt visszaírt volna, szóval még ebben is béna vagyok. Nem megy ez nekem.

Nekem az megy, hogy ágyba reggelit készítsek, hogy közös programokat szervezzek, összebújjak, gügyögjek mint egy ovis, kézenfogva sétáljak, ésatöbbi. Én a barátnő-dologban vagyok jó.

De ezeknek még  gondolatától is hánynom kell perpillanat.

Voltam Ausztriában négyszer is. Háromszor Bécsben, egyszer Innsbruckban. Megjártam Dániát, Németországot, láttam a Two Door Cinema Club-ot, a Biffy Clyro-t és a Guns N' Roses-t is, na meg a Coldplay-t. Találkoztam a kedvenc svéd youtuberemmel, Katrin Berndt-tel, kipróbáltam a vegán kaját, és voltam nyaralni Balatonon. Visszamentem az egyetemre majd két hónap után ott is hagytam, immáron végleg, de jelentkeztem egy új helyre.

Történt pár dolog az év első felében. Csapongok, és még mindig nem tudom, mit kezdjek az életemmel, a hóbortjaim csak ideig-óráig tartanak ki, most éppen az az egyik célom hogy összespóroljak magamnak egy gitárra télig. Ha még október táján is szeretném, akkor lehet lesz belőle valami, az impulzusvásárlásokkal már felhagytam márciusban, mikor a Canont vettem. Soha többé spontaneitás.

Mit szeretnék még idén?
Jó lenne már tanulni, örülnék ha felvennének az egyetemre, szeretnék eljutni Nick Cave és Queens of the Stone Age koncertekre Bécsbe, szeretnék az év végére már értékelhető fotókat készíteni, szeretném minél hamarabb otthonossá tenni a lakást, ahova augusztusban költözöm. 2018-at már úgy akarom kezdeni, hogy minden rendben. 

2017. 07. 06.

Boldogság 1.0

Sok embernek sokszor mondtam már, hogy én nem biztos, hogy valaha boldog leszek, mert akkor úgy érezném, nincs már mit csinálnom, nincs miért küzdenem, és nem lesz több célom. Azóta persze rájöttem már, hogy a fejemben mennyire rosszul definiáltam a boldogságot - részben azért, mert sosem volt benne részem, így csak elképzelni sem tudtam. Akármennyit gondolkodtam a végső életcélon, nem jutottam másra, csak hogy ússzak a boldogságban.

2017 tavaszán tudtam kimondani először őszintén, hogy boldog vagyok. Először történt, hogy mikor kimondtam, nem valaki másnak akartam bizonyítani, hogy "nézd csak, én tényleg mennyire jól érzem magam", először hittem el, hogy ezért az állapotért nem valaki más, hanem én, csakis én, és az általam megteremtett körülmények a felelősek, és ha pedig ez elmúlik, az viszont csak az én hibám lehet. Most először nem akartam győzködni a környezetem, mert akkor először igaz volt.


Aztán elkezdtem gondolkodni, hogyan is jutottam idáig, mert az elmúlt évekből csak hasztalan erőlködésre emlékszem, a boldogság folytonos hajszolására, és most, mikor egyszerűen elengedtem a dolgot, máris sokkal, de sokkal jobban érzem magam. Két szóban tudom összefoglalni a konklúziómat: idő és (élet)tapasztalat. Az élettapasztalatot értem úgy (még mielőtt az idősebb korosztály egy önjelölt szócsöve rám rimánkodna, hogy 21 év az még semmi, mintha nem tudnám magamtól is...), hogy mostanra történt velem annyi dolog, tapasztaltam az élet különböző szegmenseiből elegendőt ahhoz, hogy tudjam, minden rendben lesz, mindenre van megoldás, és eddig mindent túléltem, elviseltem, a következő 5-10 év nehézségeivel is meg fogok birkózni. Akár hatalmas szenvedéssel, akár úgy, hogy meg sem érzem - de valahogy mindig megoldom. Ezáltal nem esek kétségbe, ha éppen munkanélküli vagyok, de valamiből fizetnem kell a telefonszámlát vagy a bérletemet,- vagy ha éppen fos a kedvem, akkor hagyom hogy az legyen, mert tudom, hogy el fog múlni, tudom, hogy a problémáim nagy része csak a fejemben létezik, és tudom azt is, hogy régen is utolértek depresszív időszakok, de mégis itt vagyok. Ehhez persze kellett, hogy szar és fájdalmas dolgok történjenek, hogy megtanuljam hogyan éljek együtt a gyásszal egy közeli rokon halála után, vagy hogy megtanuljam, milyen következményei vannak annak, ha otthagyom az egyetemet és ezáltal hogyan változom nemcsak a saját de a családom szemében is. Kellett hogy rossz embereket kergessek, hogy örök életűnek hitt barátságok érjenek véget. És igen, kellett például az is, hogy életemben először szakítsanak velem, mert most már megtapasztaltam ezt is, tudom, a legrosszabbon már túl vagyok, és legközelebb már ne traktáljak senkit a világvége-hangulatommal.
Az az élettapasztalat, amivel rendelkezek, az arra elegendő csupán, hogy a jelenlegi problémáimmal, démonjaimmal, hullámvölgyeimmel meg tudjak küzdeni anélkül, hogy idegösszeroppanást kapjak. 20 év múlva a sokkal nagyobb élettapasztalat abban fog segíteni, hogy az éppen aktuális szarságaimat legyűrjem, és így tovább. Ebből adódóan teljesen máshogy gondolkodom és állok a krízishelyzetekhez, mint például 17 évesen.

Ez együtt jár azzal, hogy meg kellett, és még most is meg kell tanulnom jól érezni magam anélkül, hogy más emberek miatt stresszeljek. Eddig is volt akinek nem tetszettem, eddig is volt aki valótlant állított rólam, vagy egyszerűen csak rossz véleménnyel volt rólam, mert ő így érezte jónak, ő ezt érezte konstruktívnak, teljesen ismeretlenül. Eddig is volt aki bántott, vagy bántani próbált, de már nem is emlékszem rájuk, sem a szavaikra. Most már nem hiszem, hogy adnom kéne olyan emberek véleményére, akik nulla időt és energiát fektetnek bele abba, hogy megismerjenek, legalább egy picit.

Észrevettem magamon hogy rendkívül haragos és bosszús tudok lenni én is, sokszor gyűlölködöm, vagyis inkább gyűlölködtem, és ez olyan dolog, ami egyáltalán nem visz előre. Az, hogy olyan dolgokkal foglalkozom amiket nem szeretek, kicsit sem építő jellegű és nem ad hozzá semmit az életemhez, és még rosszul is érzem magam tőle. Az új évben megfogadtam, hogy kevesebbet fogok puffogni és megjegyzéseket tenni. A világ nagy, elférünk rajta sokan, nekem nem kell feltétlenül arra fókuszálnom, ami nem vált ki belőlem tetszést. Elég volt ránézni a twitteremre, és a sok rosszmájú megszólalásomra. Szerintem ezzel is jól haladok, de a társadalomnak ártó és hazug jelenségeket akkor sem tolerálom. A gyűlölködésre szánt időt inkább magamra fordítom, és arra koncentrálok, ami tetszik.


Elkezdtem egy csomó mindent csinálni, csak hogy kitörjek a komfortzónámból, mert nem éreztem jól magam. Végiggondoltam, hogy attól, mert itthon ülök és bujkálok a világ és az emberek elől, attól még nem leszek se szebb, se jobb, szóval ha már választhatok miért ne érezzem jól magam, és szarjam le azokat a hibáimat, amikkel amúgy sem tudok mit kezdeni. Ahogy az olyan dolgokat érintő beszólásokat és rosszmájú megjegyzéseket, amikről szintén nem én tehetek. Kb fél percig rosszul esik, aztán arra, hogy "de vastag a combod bibibí" csak úgy tudok reagálni, hogy igen, és? Akik fikázni akarnak úgyis találnak rajtam fogást, és sajnos az a nagy helyzet, hogy ha béna vagy valamiben, ha nem nézel ki úgy ahogy az illetőnek tetszik, akkor az a baj, ha meg jól csinálsz valamit, ne adj isten jól nézel ki, akkor meg az a baj.
Belekóstoltam a fotózásba, és oké, hogy szar képeket csinálok, de kit érdekel, ez engem leköt, és különben is, van még további 50 évem hogy gyakoroljak. Ma életemben először jógáztam is, folyt rólam a víz 40 perc után, de annyira jól esett, hogy szerintem rendszeresíteni fogom. Tavaly áprilisban kezdtem rendszeresen edzőterembe járni, ami fenekestül felforgatta az életem, és ez az passzió kellett ahhoz, hogy végre olyan formába hozzam a testem, hogy ne féljek mutogatni. Nem azért mert tökéletes, hanem azért, mert a mozgás mentálisan is helyrerakott, jobban alszom, jobban érzem magam.
Nem azt mondom, hogy kétszer kisebb lettem és világbajnok eredményt értem el, de én vagyok saját magam mércéje, saját magamhoz képest kell változnom és jobbnak lennem. Az, hogy egy testmozgással kapcsolatos dolog megmaradt nekem egy évnél tovább, az nagy szó. Szóval büszke vagyok magamra. Amin tudtam, változtattam, és változtatok most is, a többi nem izgat, és most már nem fog vissza az önbizalomhiány attól, hogy csináljak dolgokat.


Pl. megmutattam pár hónapja ezt a képet egy srác ismerősömnek, akinek amúgy is szar a humora, vagy csak én nem értem, de ilyet mondott nekem, hogy "hát én amúgy nem látok semmi különbséget a két kép között". Hát anyád. Az ilyennel nem tudok mit kezdeni. Nem azért, mert egy öntelt picsa vagyok, hanem mert vannak olyan beszólások, amikből árad a rosszindulat. Vagy arra sem tudok mit felelni mikor valaki megdicséri az alakom, és elmesélem hogy hát amúgy kemény munka van mögötte (értsd heti 4-5x edzőterem), és akkor rögtön jön a "dehogy munka, ez genetika".
Genetika az, hogy széles a csípőm, vastag és narancsbőrös a combom, rövid a lábam és nagy a fenekem. Genetika az, hogy szőke a hajam és kék a szemem. Megsértődhetnék, mikor semmibe veszik azt, amit csinálok, de ez nem az én hibám, illetve ezek az esetek remek alkalmak arra, hogy gyakoroljam: attól, mert valakinek van egy véleménye, vagy épp degradálni akar a saját önbizalmi problémái miatt, azt megtanuljam leszarni. Attól mert valaki nem hajlandó tudomásul venni hogy valami jót is csinálhatok, attól az a munka még ott van. Nem tűnik el. Megtettem, ott van a hátam mögött, és attól mert nem vagyok fitnesskirálynő vagy bikinimodell, vagy hogy még mindig van háj a combomon és a fenekemen, attól még igenis összeteszek egy tavalyi és idei képet, és megveregetem a vállam. 

Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem érdekel más véleménye, hanem azt, hogy nem fog vissza semmiben. Csak azért nem fogok valamit nem csinálni, mert x rosszat fog gondolni rólam. Vagy legalábbis erre törekszem. Múltkor majdnem kihagytam egy tök jó bulit mert valaki halálra idegesített volna, aztán pár óra dühöngés után inkább jól éreztem magam. Meg ugye ott vannak a barátaim és a családom, akik néha sokkal objektívebben tudnak megítélni bizonyos helyzeteket, mint én, valamint az olyan emberek, akiknek számomra releváns lehet a szavuk az élet bizonyos területén, és kikérem a véleményüket, segítséget kérek. Megtanultam különbséget tenni kritika, vélemény, és direkt baszogatás között.

Azt se mondom, hogy a fent leírtak mindegyike TÖKÉLETESEN megy nekem. Ember vagyok, hibázok. Rosszul esik ha leidiótáznak, de el tudom engedni. Vadidegenek szóbeszéde nem izgat, az sem hogy például ki mit ír rólam 140 karakterben a Twitteren, ellenben a közvetlen és közvetett környezetemben létezők néha tudnak olyat tenni, amin fennakadok, mondjuk öt percig, vagy fél napig. És ez már sokkal kevesebb stresszel jár, mint például tavaly. Hamarabb és könnyebben engedem el.


Na azt hiszem, ennyit akartam most mondani.

Életem leghosszabb hete

De ha minden hetem ilyen lesz, azt se bánom. Hétfőn megtudtam két ZH-eredményt is, szóval így november közepén végre kaptam valami visszaj...