Pages

22

2017. 09. 12.

22 lettem. Rettegek.
Tegnap alaposan bepánikoltam, rám jött a szokásos "túl öreg vagyok már bármi újba belekezdeni/nem tudok semmit sem felmutatni/nem kezdtem magammal semmit 22 év alatt" hisztim. Igazából baromira frusztrál, hogy anno gyerekként, tinédzserként mennyire nem volt kitartásom, mennyire makacs voltam hogy otthagytam mindent amibe belekezdtem, legyen az sport, zene, vagy bármi más hobbi. Frusztrál, hogy 22 évesen semmiben sem vagyok jó, és úgy érzem, hogy teljesen felesleges a nulláról elkezdenem valamit, mert mások már régen sokkal profibbak, ügyesebbek, eredményeket értek el. Frusztrál az is, hogy úgy érzem, elpocsékoltam 3 évet az életemből egy olyan egyetemre, amiből nem lett semmi. Nyilván húsz-harminc év múlva csak nevetve fogok visszagondolni minden jelenlegi kétségemre, de jelenleg nagyon nehéz elvonatkoztatni attól, hogy körülöttem a korombeliek közül mindenki diplomát tart a kezében, vagy elmondhatja magáról, hogy csinál valamit. 

És én mit csinálok? Próbálom kitalálni, mit akarok az élettől úgy egyáltalán, és találni valami olyat, amit nem unok meg. Vettem a Canon-t márciusban, de maximum ha ötször fogtam a kezemben komolyabban, és az, hogy csak áll a polcon porfogóként, ez is csak a kudarcaimra emlékeztet: se tehetségem, se érzékem, és főleg, időm nincsen. Szeretnék egyszer egy olyan dolgot találni, ami megér annyit hogy időt és energiát belefektessek, de ez eddig leginkább abban merül ki, hogy mutogatom magam az interneten, leírom amit gondolok, és mesélek. Ami, valljuk be, nem túl sok. 

Szóval innentől kicsit másképp lesznek a dolgok: kevesebb lesz itt belőlem, és több arról ami a fejemben van. Kicsit átértékelem és átgondolom a dolgaimat, próbálok értékes dolgot teremteni már amennyire a képességeim engedik, és meglátjuk, mi lesz belőle. 

Számomra jövő héten kezdődik ténylegesen az új egyetem: hiszen jelenleg Barcelonában vagyok, és így kimarad rögtön az első hét (de tavaly szeptemberben, mikor elterveztem, hogy jövök, még el se tudtam volna képzelni, hogy egyetemre járok majd megint), és megint én leszek az a tanárok szemében, aki link, aki hiányzik, aki rögtön az első hetet szkippeli. És na, ez is frusztrál. 

Tegnap hallottam egy jó szót: kapunyitási pánik, és azt hiszem, ezzel leírtam mindent, ami a fejemben kavarog. Nem azt csinálom, amit szeretek, nem tudok semerre sem elindulni, nem lesznek sikerélményeim, nem lépkedek előre a ranglétrán. Alapvetően nincs baj az önbizalmammal, és tisztában vagyok a hibáimmal, a hiányosságaimmal, de most az összes félelmem egyszerre zuhant a nyakamba. Vagyis nem most, mert már hónapok óta kínzom a közvetlen környezetemet a kétségbeesett szövegemmel, főleg, mióta realizáltam hogy nincs semmi keresnivalóm a bölcsészkaron, és mintha kihúzták volna a lábam alól az egyetlen biztos talajt. Pedig akkor úgy éreztem, hogy ez a legjobb, ami velem történhet: tudomásul vettem, hogy rossz úton járok és még időben megálltam. 

Bármi történt velem eddig életem során, azt mindig egy új szakasznak tekintettem, egy új kezdetnek. El kell fogadnom, hogy a negatív vagy épp pozitív jellegű változások nem jelentik az addigi életem végét, egyszerűen csak megtörténnek. És ettől még nem kell mindent eldobnom és újrakezdenem, még ha nem is tudom mit jelent ez igazából. A továbbiakban rengeteg dolgon kell változtatnom, szigorúbbnak kell lennem magamhoz, és igenis ki kell nyitnom a számat bizonyos helyzetekben: elmondani mit érzek, mit gondolok, mi hogyan érint, és ezt most nem feltétlenül például a Lake-n történtekre értem, hanem úgy alapvetően sokkal könnyebb dolgom lenne nekem is, és az engem körülvevő embereknek, ha nem nekik kéne kitalálniuk, mi van a fejemben. Nagyon sokszor fogott már vissza az élet élvezetétől vagy a dolgok teljes megélésétől az, hogy mit fognak gondolni az emberek. Ellenben rengeteget fejlődtem az elmúlt körülbelül egy évben, és ha visszatekintek a tavaly szeptemberre, hatalmas változáson mentem keresztül amire büszke is vagyok, de szeretnék végre olyan ember lenni, amit elképzeltem magamnak.

Innentől minden arról fog szólni -legalábbis itt-, hogy keresek valamit. Hogy mit, azt még nem tudom, de addig nem nyugszom, amíg egyenesbe nem jön minden. 

Életem nyara

2017. 09. 02.

Több, mint egy hónapja nem írtam ide. Szeretnék valami okosat mondani, inspirálót vagy csak tanulságosat arról, merre és hogyan halad az életem, de képtelen vagyok rá. A címről csak annyit, hogy minden nyárra így szoktam visszaemlékezni, minden nyarat így szoktam zárni, és minden nyár megkapja tőlem ezt a kitüntető címet, miszerint életem legjobbja.
Ez a nyár viszont annyira más volt, hogy ha akarnám sem tudnám máshoz hasonlítani.

Ha belekezdenék, mi történt az utolsó bejegyzésem óta, itt ülnék reggelig. Kezdem mondjuk olyan apróságokkal, mint hogy elmentünk Szandival egy napra EFOTT-ra, voltunk moziban is rengetegszer: normálban és a tetőmoziban egyaránt, sok év után eljutottam egy Supernem koncertre, ami azért is különleges volt mert jött Virág is, és ez az első nem-corvintetős bulink volt, másnap Citymatinéztünk is (ahol medence is volt, negyven fok, napsütés, zene, és ingyen pénz meg színes füstbombák). És borzalmasan leégtem.
Felvettek az egyetemre is - ez a névnapomon derült ki, nagyiékkal ennek örömére elmentünk egy közös ebédre, nem sokkal utána életem legfurább házibuliján találtam magam. A már nem is annyira új munkahelyen szerencsére minden rendben van, a lakásfelújítás hivatalosan is elkezdődött: az ablak már kész, most a festőre várunk.
Hetedjére is kilátogattam a SZIGET-re, és egyáltalán nem bántam meg, hogy közben dolgozni is bejártam, mert minden perce egy álom volt, sokadjára láthattam a Biffy Clyro-t, másodjára a White Lies-t, életemben először a Kasabian-t és az Alt-J-t, meg rengeteg számomra fontos előadót. Nagyon sok emberrel megismerkedtem ezalatt az egy hét alatt, egy napra még Franciska <3 is kijött (meg a srácok is).
Miután legyűrtem egy arcüreggyulladást, pár nap múlva jött a B My Lake...a B My Lake...a Lake.


Amire egész nyáron vártam, és ami megkoronázta ezt a fergetegesen bolond két és fél hónapot.
Leírhatatlan. Próbálnám elmesélni, de nem menne, és nem azért, mert nem emlékszem, hanem akármennyire is színes az anyanyelvünk, ezt a 4 napot akkor sem tudnám szavakba önteni. Rettenetesen szeretem ezeket az embereket akik körülvesznek, és nem lehetek elég hálás Lőrincnek, hogy anno tavaly októberben elhívott bulizni. Nagyon nagyon valószínű, hogy most nem ezt a társaságot nevezném a barátaimnak és nem lett volna ennyi élményben részem, és ezeket semmi pénzért nem cserélném el, még akkor sem, ha néha feszkózunk és elbeszélünk egyesekkel egymás mellett.
Szegényebb lenne az életem ezek az emberek nélkül.

Eltelt az év fele

2017. 07. 12.

Szerda hajnali két óra van, én pedig fent vagyok, mert nem tudok aludni az esőtől. Vagy amiatt hogy felborult a bioritmusom, hiszen tegnap körülbelül hajnali 5-kor kerültem ágyba, akkorra értünk haza a bécsi Guns N' Roses-ról, ami amúgy egy csoda volt, és még mindig nem tértem magamhoz. Láttam Duff McKagan-t élőben. Azt a Duff McKagan-t aki tinédzseréveim egyik legnagyobb plátói szerelme volt. Az a Duff McKagan, akivel amúgy simán találkozhattam volna 2014-ben, ugyanis Debrecenben játszott a Walking Papers nevű zenekarával, és én valamilyen hihetetlen módon EGY HÉTTEL a koncert után tudtam meg, hogy egyáltalán Magyarországon volt a pasi. Én meg eddig mindenkivel találkoztam, akivel akartam, szóval egy debreceni bulin egy pacsit elintézni az semmi. Szóval ez megint egy hajnalban, korom sötétben íródott bejegyzés lesz, nappal a világosban az érvényessége körülbelül nullára redukálódik.

Július 12 van, ami azt jelenti, hogy bőven eltelt már az év fele, én meg imádom az évértékelőket, félévértékelőket, végiggondolni mit sikerült betartanom a fogadalmaimból, hol tartok a céljaimmal kapcsolatban, mit sikerült elérnem és mit nem. A 2017-es évet eddig nagyjából azt határozta meg, hogy:
a) dobtak, szenvedtem és ezáltal megváltozott a világképem és hozzáállásom az élethez,
b) full elveszett vagyok mert nem találom a helyem.
Ha évek múlva visszatekintek erre az időszakra, valószínűleg úgy fog csak eszembe jutni, mint az év, amikor végleg otthagytam az egyiptológiát, amikor véget ért egy korszak az életemben és hátat fordítottam mindannak, amit éveken keresztül az életemnek hittem. Úgy fog eszembe jutni, mint az év amikor főállásban dolgoztam, aztán végül a sarkamra álltam és találtam egy minden tekintetben tökéletes munkát, sőt, még az írással is pénzt keresek mellé. Az év, amikor különköltözök és saját lakásban élek...

Megfogadtam év elején, hogy rengeteget fogok olvasni, kipróbálok havonta X mennyiségű kajáldát, programot, amikből amúgy egész sok teljesült, de könyvet még nem igazán sikerült kiolvasni, egy kezemen meg tudom számolni, hányat fejeztem be úgy tényleg. Megfogadtam, hogy sokkal szociálisabb leszek, ez nagyszerűen ment, bár inkább március vége óta, amikor a mély depresszióból menekülve úgymond terápiás céllal álltam le beszélgetni bárkivel akár a buszon, de nagyon jót tett az is, hogy nem vontam ki magam a társasági életből. Soha eddigi életemben nem lett ilyen rövid idő alatt ennyi új kedves ismerősöm és jó barátom (Virág, Franciska <3)  Elmentem a WAW-ba fotózni, ami életem egyik legjobb döntése volt.
Idén nagyon sokat sikerült eddig változnom, ami egyrészt jó, másrészt kevésbé jó. Amióta nem csávózom, sokkal több időm jut magamra. Próbálok rájönni a miértekre a saját hülyeségeimmel kapcsolatban, hogy miket rontottam el az elmúlt évek során a kapcsolataimban, hogy miért úgy alakult minden, ahogy, vagy hogy miért vagyok olyan amilyen, miért viselkedem így, és sajnos a jelenleg bennem lejátszódó változások nem segítenek ebben, mert tényleg átmentem "leszarom"-ba, meg érzéketlenbe. Annyira, hogy idén elküldtem életem első "nem jössz át?" üzenetét éjszakai órákban egy tőlem kb 5 percre lakó férfi egyednek, de végül elaludtam még mielőtt visszaírt volna, szóval még ebben is béna vagyok. Nem megy ez nekem.

Nekem az megy, hogy ágyba reggelit készítsek, hogy közös programokat szervezzek, összebújjak, gügyögjek mint egy ovis, kézenfogva sétáljak, ésatöbbi. Én a barátnő-dologban vagyok jó.

De ezeknek még  gondolatától is hánynom kell perpillanat.

Voltam Ausztriában négyszer is. Háromszor Bécsben, egyszer Innsbruckban. Megjártam Dániát, Németországot, láttam a Two Door Cinema Club-ot, a Biffy Clyro-t és a Guns N' Roses-t is, na meg a Coldplay-t. Találkoztam a kedvenc svéd youtuberemmel, Katrin Berndt-tel, kipróbáltam a vegán kaját, és voltam nyaralni Balatonon. Visszamentem az egyetemre majd két hónap után ott is hagytam, immáron végleg, de jelentkeztem egy új helyre.

Történt pár dolog az év első felében. Csapongok, és még mindig nem tudom, mit kezdjek az életemmel, a hóbortjaim csak ideig-óráig tartanak ki, most éppen az az egyik célom hogy összespóroljak magamnak egy gitárra télig. Ha még október táján is szeretném, akkor lehet lesz belőle valami, az impulzusvásárlásokkal már felhagytam márciusban, mikor a Canont vettem. Soha többé spontaneitás.

Mit szeretnék még idén?
Jó lenne már tanulni, örülnék ha felvennének az egyetemre, szeretnék eljutni Nick Cave és Queens of the Stone Age koncertekre Bécsbe, szeretnék az év végére már értékelhető fotókat készíteni, szeretném minél hamarabb otthonossá tenni a lakást, ahova augusztusban költözöm. 2018-at már úgy akarom kezdeni, hogy minden rendben. 

Boldogság 1.0

2017. 07. 06.

Sok embernek sokszor mondtam már, hogy én nem biztos, hogy valaha boldog leszek, mert akkor úgy érezném, nincs már mit csinálnom, nincs miért küzdenem, és nem lesz több célom. Azóta persze rájöttem már, hogy a fejemben mennyire rosszul definiáltam a boldogságot - részben azért, mert sosem volt benne részem, így csak elképzelni sem tudtam. Akármennyit gondolkodtam a végső életcélon, nem jutottam másra, csak hogy ússzak a boldogságban.

2017 tavaszán tudtam kimondani először őszintén, hogy boldog vagyok. Először történt, hogy mikor kimondtam, nem valaki másnak akartam bizonyítani, hogy "nézd csak, én tényleg mennyire jól érzem magam", először hittem el, hogy ezért az állapotért nem valaki más, hanem én, csakis én, és az általam megteremtett körülmények a felelősek, és ha pedig ez elmúlik, az viszont csak az én hibám lehet. Most először nem akartam győzködni a környezetem, mert akkor először igaz volt.


Aztán elkezdtem gondolkodni, hogyan is jutottam idáig, mert az elmúlt évekből csak hasztalan erőlködésre emlékszem, a boldogság folytonos hajszolására, és most, mikor egyszerűen elengedtem a dolgot, máris sokkal, de sokkal jobban érzem magam. Két szóban tudom összefoglalni a konklúziómat: idő és (élet)tapasztalat. Az élettapasztalatot értem úgy (még mielőtt az idősebb korosztály egy önjelölt szócsöve rám rimánkodna, hogy 21 év az még semmi, mintha nem tudnám magamtól is...), hogy mostanra történt velem annyi dolog, tapasztaltam az élet különböző szegmenseiből elegendőt ahhoz, hogy tudjam, minden rendben lesz, mindenre van megoldás, és eddig mindent túléltem, elviseltem, a következő 5-10 év nehézségeivel is meg fogok birkózni. Akár hatalmas szenvedéssel, akár úgy, hogy meg sem érzem - de valahogy mindig megoldom. Ezáltal nem esek kétségbe, ha éppen munkanélküli vagyok, de valamiből fizetnem kell a telefonszámlát vagy a bérletemet,- vagy ha éppen fos a kedvem, akkor hagyom hogy az legyen, mert tudom, hogy el fog múlni, tudom, hogy a problémáim nagy része csak a fejemben létezik, és tudom azt is, hogy régen is utolértek depresszív időszakok, de mégis itt vagyok. Ehhez persze kellett, hogy szar és fájdalmas dolgok történjenek, hogy megtanuljam hogyan éljek együtt a gyásszal egy közeli rokon halála után, vagy hogy megtanuljam, milyen következményei vannak annak, ha otthagyom az egyetemet és ezáltal hogyan változom nemcsak a saját de a családom szemében is. Kellett hogy rossz embereket kergessek, hogy örök életűnek hitt barátságok érjenek véget. És igen, kellett például az is, hogy életemben először szakítsanak velem, mert most már megtapasztaltam ezt is, tudom, a legrosszabbon már túl vagyok, és legközelebb már ne traktáljak senkit a világvége-hangulatommal.
Az az élettapasztalat, amivel rendelkezek, az arra elegendő csupán, hogy a jelenlegi problémáimmal, démonjaimmal, hullámvölgyeimmel meg tudjak küzdeni anélkül, hogy idegösszeroppanást kapjak. 20 év múlva a sokkal nagyobb élettapasztalat abban fog segíteni, hogy az éppen aktuális szarságaimat legyűrjem, és így tovább. Ebből adódóan teljesen máshogy gondolkodom és állok a krízishelyzetekhez, mint például 17 évesen.

Ez együtt jár azzal, hogy meg kellett, és még most is meg kell tanulnom jól érezni magam anélkül, hogy más emberek miatt stresszeljek. Eddig is volt akinek nem tetszettem, eddig is volt aki valótlant állított rólam, vagy egyszerűen csak rossz véleménnyel volt rólam, mert ő így érezte jónak, ő ezt érezte konstruktívnak, teljesen ismeretlenül. Eddig is volt aki bántott, vagy bántani próbált, de már nem is emlékszem rájuk, sem a szavaikra. Most már nem hiszem, hogy adnom kéne olyan emberek véleményére, akik nulla időt és energiát fektetnek bele abba, hogy megismerjenek, legalább egy picit.

Észrevettem magamon hogy rendkívül haragos és bosszús tudok lenni én is, sokszor gyűlölködöm, vagyis inkább gyűlölködtem, és ez olyan dolog, ami egyáltalán nem visz előre. Az, hogy olyan dolgokkal foglalkozom amiket nem szeretek, kicsit sem építő jellegű és nem ad hozzá semmit az életemhez, és még rosszul is érzem magam tőle. Az új évben megfogadtam, hogy kevesebbet fogok puffogni és megjegyzéseket tenni. A világ nagy, elférünk rajta sokan, nekem nem kell feltétlenül arra fókuszálnom, ami nem vált ki belőlem tetszést. Elég volt ránézni a twitteremre, és a sok rosszmájú megszólalásomra. Szerintem ezzel is jól haladok, de a társadalomnak ártó és hazug jelenségeket akkor sem tolerálom. A gyűlölködésre szánt időt inkább magamra fordítom, és arra koncentrálok, ami tetszik.


Elkezdtem egy csomó mindent csinálni, csak hogy kitörjek a komfortzónámból, mert nem éreztem jól magam. Végiggondoltam, hogy attól, mert itthon ülök és bujkálok a világ és az emberek elől, attól még nem leszek se szebb, se jobb, szóval ha már választhatok miért ne érezzem jól magam, és szarjam le azokat a hibáimat, amikkel amúgy sem tudok mit kezdeni. Ahogy az olyan dolgokat érintő beszólásokat és rosszmájú megjegyzéseket, amikről szintén nem én tehetek. Kb fél percig rosszul esik, aztán arra, hogy "de vastag a combod bibibí" csak úgy tudok reagálni, hogy igen, és? Akik fikázni akarnak úgyis találnak rajtam fogást, és sajnos az a nagy helyzet, hogy ha béna vagy valamiben, ha nem nézel ki úgy ahogy az illetőnek tetszik, akkor az a baj, ha meg jól csinálsz valamit, ne adj isten jól nézel ki, akkor meg az a baj.
Belekóstoltam a fotózásba, és oké, hogy szar képeket csinálok, de kit érdekel, ez engem leköt, és különben is, van még további 50 évem hogy gyakoroljak. Ma életemben először jógáztam is, folyt rólam a víz 40 perc után, de annyira jól esett, hogy szerintem rendszeresíteni fogom. Tavaly áprilisban kezdtem rendszeresen edzőterembe járni, ami fenekestül felforgatta az életem, és ez az passzió kellett ahhoz, hogy végre olyan formába hozzam a testem, hogy ne féljek mutogatni. Nem azért mert tökéletes, hanem azért, mert a mozgás mentálisan is helyrerakott, jobban alszom, jobban érzem magam.
Nem azt mondom, hogy kétszer kisebb lettem és világbajnok eredményt értem el, de én vagyok saját magam mércéje, saját magamhoz képest kell változnom és jobbnak lennem. Az, hogy egy testmozgással kapcsolatos dolog megmaradt nekem egy évnél tovább, az nagy szó. Szóval büszke vagyok magamra. Amin tudtam, változtattam, és változtatok most is, a többi nem izgat, és most már nem fog vissza az önbizalomhiány attól, hogy csináljak dolgokat.


Pl. megmutattam pár hónapja ezt a képet egy srác ismerősömnek, akinek amúgy is szar a humora, vagy csak én nem értem, de ilyet mondott nekem, hogy "hát én amúgy nem látok semmi különbséget a két kép között". Hát anyád. Az ilyennel nem tudok mit kezdeni. Nem azért, mert egy öntelt picsa vagyok, hanem mert vannak olyan beszólások, amikből árad a rosszindulat. Vagy arra sem tudok mit felelni mikor valaki megdicséri az alakom, és elmesélem hogy hát amúgy kemény munka van mögötte (értsd heti 4-5x edzőterem), és akkor rögtön jön a "dehogy munka, ez genetika".
Genetika az, hogy széles a csípőm, vastag és narancsbőrös a combom, rövid a lábam és nagy a fenekem. Genetika az, hogy szőke a hajam és kék a szemem. Megsértődhetnék, mikor semmibe veszik azt, amit csinálok, de ez nem az én hibám, illetve ezek az esetek remek alkalmak arra, hogy gyakoroljam: attól, mert valakinek van egy véleménye, vagy épp degradálni akar a saját önbizalmi problémái miatt, azt megtanuljam leszarni. Attól mert valaki nem hajlandó tudomásul venni hogy valami jót is csinálhatok, attól az a munka még ott van. Nem tűnik el. Megtettem, ott van a hátam mögött, és attól mert nem vagyok fitnesskirálynő vagy bikinimodell, vagy hogy még mindig van háj a combomon és a fenekemen, attól még igenis összeteszek egy tavalyi és idei képet, és megveregetem a vállam. 

Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem érdekel más véleménye, hanem azt, hogy nem fog vissza semmiben. Csak azért nem fogok valamit nem csinálni, mert x rosszat fog gondolni rólam. Vagy legalábbis erre törekszem. Múltkor majdnem kihagytam egy tök jó bulit mert valaki halálra idegesített volna, aztán pár óra dühöngés után inkább jól éreztem magam. Meg ugye ott vannak a barátaim és a családom, akik néha sokkal objektívebben tudnak megítélni bizonyos helyzeteket, mint én, valamint az olyan emberek, akiknek számomra releváns lehet a szavuk az élet bizonyos területén, és kikérem a véleményüket, segítséget kérek. Megtanultam különbséget tenni kritika, vélemény, és direkt baszogatás között.

Azt se mondom, hogy a fent leírtak mindegyike TÖKÉLETESEN megy nekem. Ember vagyok, hibázok. Rosszul esik ha leidiótáznak, de el tudom engedni. Vadidegenek szóbeszéde nem izgat, az sem hogy például ki mit ír rólam 140 karakterben a Twitteren, ellenben a közvetlen és közvetett környezetemben létezők néha tudnak olyat tenni, amin fennakadok, mondjuk öt percig, vagy fél napig. És ez már sokkal kevesebb stresszel jár, mint például tavaly. Hamarabb és könnyebben engedem el.


Na azt hiszem, ennyit akartam most mondani.

0701

2017. 07. 01.

Nem írtam jó ideje, megmondom miért: lusta voltam és kedvem sem volt, beszippantott minden új dolog, ami körbevett. Hazajöttem Németországból és arról sem meséltem, pedig sokáig a fejemben volt hogy írok egy "minden jobb lett" bejegyzést, mert tényleg úgy éreztem, minden jobb lett.
De nem lennék önmagam, ha ez megfelelt volna. Elkezdtem ezt a bejegyzést egyébként kedden -most szombat van-, és el akartam mondani, mennyire szarul érzem magam, de hogy miért, arról fogalmam sincs. Aztán valamiért félbemaradt az írás, mert zokogtam magamba roskadva úgy hajnali négyig, majd elaludtam.

Visszatérve az elmúlt 3 hétre: egy ideig tényleg minden jobb lett. Nagyon szeretek az apartmanban dolgozni, egyre többet tanulok, a vendégek nagyrészt jó fejek, és bár még nincs nagy rutinom (sőt, egy hónap után még gyakorlatilag semmi), azért önálló munkavégzésre már képes vagyok, nem egyszer zártam már az irodát egyedül, volt nyitós műszakom is, szóval a néha-néha becsúszó kivételes kellemetlenségek vagy speciális esetek kivételével nincs új a nap alatt.
Lényegesebben kevesebbet stresszelek, és sokkal jobban illik az életmódomhoz (és a bioritmusomhoz?) hogy nem kell minden nap reggel hatkor kelnem, és hogy végre ténylegesen úgy oszthatom be az időmet, ahogy én szeretném. Az íráshoz (mármint nem a bloghoz, hanem a cikkekhez) is kialakítottam egy ritmust, hogy mikor mennyit dolgozom, közben eljárok edzeni, napközben is szervezhetek programot mert a munkát be tudom fejezni éjjel is - szóval ilyen apróságok amiket eddig nem engedhettem meg magamnak, és örülök, hogy végre látom a várost délután 5 előtt.

Szóval ültem kedd este a gép előtt és mesélni akartam nektek, mert múlt héten két, azaz KETTŐ lány is egymástól függetlenül odajött hozzám, pénteken és szombaton, hogy megismertek, és olvasnak. És én persze hihetetlenül megilletődtem és iszonyatosan boldog voltam a helyzettől, hogy jé, tényleg olvassák valódi emberek amiket írok. Aztán rájöttem, hogy TÉNYLEG OLVASSÁK VALÓDI EMBEREK AMIKET ÍROK, és hogy ha még egyelőre baromi pici, de azért valamicske felelősséggel is jár ez. Vagy legalább annyival, hogy nem tűnök el szó nélkül.
Most pedig egész héten itthon voltam, mert a hónapban már nem dolgoztam az apartmanban (csak itthon írom a cikkeket), és júliusban nagyon kevés műszak jutott nekem, így nem meglepő módon az idegösszeomlás szélén éreztem magam. Egyszerűen képtelen vagyok a szobámban ülni, a monitort bámulni - mert ha nem dolgozom, jó eséllyel úgyis csak netezek -, az olvasás nem köt le annyira, mint régen, muszáj lenne kimozdulnom valahova, de egyrészt cseszett meleg van odakint, másfelől minden ismerősöm és barátom dolgozik, így egyedül maradtam. Ez kicsit ellentétes a fenti "de jó, hogy van napközben is szabadidőm", de mindössze az a problémám hogy néha rám jön egy ilyen fullasztó érzés, hogy egyedül vagyok. Nem kapcsolatilag, hanem úgy mindenhogy. Megint hatalmába kerített a pánik, nem érzem jól magam, szorongok hogy nincs semmi dolgom, fogalmam sincs, mi újba kezdhetnék bele ami lefoglal, pedig tényleg erre vágytam, hogy legyen egy kis szabadidőm. Most van, és mégsem jó. Folyamatosan az az érzésem hogy kimaradok valamiből, vagy lemaradok valami fontosról, meg hogy én magam nem vagyok fontos. Amennyire idegesítenek az emberek, legalább ugyanannyira vágyom rá hogy legalább egy szobával arrébb matasson valaki, vagy csak hogy tudjam hogy nem vagyok full egyedül ezen az 50 négyzetméteren. Az, hogy elmegyek berúgni vagy bulizni, az nem megoldás.

Ezeket gondoltam kedd éjjel:

[ Kitaláltam, hogy átismétlem az arabot, aztán jövő év elején visszamegyek a kairói nyelvsuliba ha mindenből levizsgáztam az egyetemen, de ez csak egy nagyon halvány ötlet, vagy szimplán fognom kéne a Canont és kimenni a lakásból fotózgatni, de ehhez ismétlem: kurva meleg van kint.
Szóval maradt az edzés, a letargia, meg a könyvek, és hogy hetente elmegyek Corvintetőre meg Barhole-ba, de már ez is kezd rutinná válni, ami baj, ellenben nem tudok más egyebet kitalálni, nem vágyom máshova (nem is ismerek más helyet be kell, hogy valljam, mármint olyat ahol ismerek mindenkit és még olcsó is).
Most úgy vagyok, hogy amúgy jól érzem magam, de mégsem, boldog vagyok, de mégsem, elegem van mindenből ami körülöttem zajlik, de mégsem.

Fejben nagyon nem vagyok itt, ahol lennem kéne, kicsit máshol tartok odabent. Megfogadtam még tavasszal, hogy nem fogok bocsánatot kérni amiatt, ahogyan és amit érzek, most pedig arra kéne rávennem magam, hogy ne kérjek bocsánatot és főleg ne érezzem szarul magam amiatt, amit nem érzek. Pedig hiába próbálkozom és hiába erőltetem, egyszerűen nem megy, és akármilyen hihetetlen, ez engem is elszomorít. Most már nagyjából értem, miről beszélt B. márciusban. Nem tudom, leszek-e még valaha kapcsolatképes, vagy leszek újra simán normális, hogy nem fog kirázni a hideg a kötöttség gondolatától, meg minden ilyesmitől.

Mindenki azt hiszi, ismer, és mindenki azt hiszi hogy csak viccből játszom a szívtelen állatot, és bár régen nem ilyen voltam, most igenis ez vagyok én. Engem sem tesz boldoggá a tény, de jó ideje fennáll már ez az állapot, több mint száz napja. És nem, nem igazán fogok változni a közeljövőben, hacsak vissza nem kapom a régi életem, de erre -valljuk be- elég apró az esély. Örülök neki, hogy mindenki boldog, csak engem ne próbáljon meg senki belerángatni a saját műsorába akaratom ellenére, meg úgy alapból se, mert mindenre van szükségem, csak emberekre nem. Főleg nem magam köré hogy aztán megfulladjak a picsába. ]


Aztán azóta volt egy hosszú beszélgetésem, ami kicsit helyretett abból a szempontból, hogy emlékeztetett, ne az emberekkel és a véleményükkel foglalkozzak, hanem magammal. Aki nem akar kedvelni, aki fogást akar rajtam találni, aki mindenféleképpen ellenszenvesnek akar tartani, akkor az úgyis fog találni indokot rá. Nagyjából egy-másfél éve már tényleg nem árulok zsákbamacskát ha társasági életről van szó, mert irtó nehéz volt levakarni azokat az embereket, akik csak azért lógtak velem, mert valaki olyat kedveltek aki nem voltam, aztán mikor elkezdtem önmagam lenni, a véleményük is változott. Nincs időm se energiám magyarázkodni, hogy mit miért csinálok, és minden probléma nélkül csinálok magamból hülyét ha kell, mert ott akkor éppen ezt gondolom jónak. Mert az is hozzám tartozik. És full jól vagyok most így szombat délután. Szörnyű belegondolni, hogy akár tökéletes életem is lehetne: jó munka, jó fizu, fantasztikus barátok, a mentális zavaraimmal úgy ahogy megküzdök, saját lakás, önálló élet - egy valami hiányzik, de az kurvára.

22 leszek, az a dolgom, hogy hülye legyek. Hogy visszarakjam a septumot az orromba. Hogy rózsaszínre fessem a hajam csak úgy.



München és mások

2017. 06. 05.

Az utolsó munkanapom végül békésen telt, kaptam egy csomó csokoládét és kedves szót a kollégáktól, sikerült az összes cuccomat hazacipelnem, és még csak nem is sírtam. Új életem első napján, azaz pénteken egész nap otthon voltam, más dolgom sem volt, mint írni, aztán úgy gondoltam, jó ötlet még este, a másnap hajnali indulás előtt gyorsan elmenni még egyet bulizni. Természetesen az lett a vége, hogy kicsinált a kókuszos rum (?), a fröccs, meg a vodkaszóda, így, ebben a sorrendben. Aztán szombat reggel 7-kor 50 perc alvás után nyolc perc alatt összepakoltam, és elindultam München felé.

És most itt vagyok. 700 km-re az otthonomtól, évek óta először utaztam el úgy, hogy nem vár haza senki, hogy nem stresszelek azon, mi van otthon, nem küzdök a saját bizalmatlanságommal (egyébként egy féltékenységről szóló könyvben olvastam, hogy okozhatja a jelenséget az is, hogy az ember ugyebár magából indul ki...én meg hát, sokszor nem voltam jó fej - fontos a múltidő, nyugi). Van egy csomó időm magamba nézni és elgondolkodni, hogy vajon miért vagyok olyan amilyen, mi velem a baj, miért nem tudom kezelni a saját ügyeimet és miért keverem bele magam a legnagyobb bonyodalmakba.
Megint beleálltam egyébként egy dologba, természetesen tele feltételekkel főleg magam felé, hogy nem, nem fogok átlépni egy bizonyos határt, aztán tessék, itt vagyok. Kattogok, gyomorgörcsöm van, meg vagyok bolondulva (néha a jó értelemben), de az idő nagy részében be vagyok szarva és rettegek, hogy nemár, megint megtörténik, megint megkedveltem valakit, és úgysem lehet más, mint rossz vége a dolognak. Úgyhogy mindegy is. Lehet hogy csak azért gondolok ilyeneket, mert habár még bőszen és határozottan mondogatom magamnak, hogy jó nekem így ez a szingli dolog, és egyébként tényleg jól érzem magam, egyre gyakrabbak a hullámvölgyek és az elbizonytalanodások, hogy hát igen, azért jó lenne úgy szeretni valakit hogy viszontszeretnek, jó lenne cukiskodni meg minden ilyen nyálas izé amit amúgy gyűlölök.

Egyébként kezdek nem hinni a szerelemben, egyre kevésbé hiszem el hogy létezik. Körbenézek magam körül, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy csak az egó létezik meg a büszkeség.

Nem akarok hazamenni, itt szeretnék maradni a kis buborékomban jó messze mindenkitől. Légyszi.

utolsók

2017. 06. 01.

Ma utoljára metrózom reggel csúcsidőben.
Ma utoljára sétálok be az Árpád hídtól a Népfürdőig, utoljára veszek egy magos péksütit hozzá joghurttal. Utoljára lehúzom a kártyámat.
Utoljára kiveszem a postaládából a leveleket, utoljára nyitom az irodát.
Utoljára főzök egy kávét a kávéfőzőn amivel annyit szívtunk, mert mindig valami baja volt és szervízbe kellett küldeni.
Utoljára nyitogatok leveleket, utoljára iktatok számlát, utoljára fénymásolok, utoljára írok jelenlétit.
Utoljára rontok el valamit, utoljára küldök futárral csomagot és utoljára veszek át küldeményt.
Ma utoljára dolgozom anyámmal egy munkahelyen. Utoljára küldöm el a jelenléti ívet és az összes adminisztratív cuccot. Utoljára rendelek ebédet.
Kártya már nem kell, le lesz tiltatva.
Utoljára leoltom a lámpát, bezárom a fotocellás ajtót, utoljára beszállok a liftbe.
Utoljára kisétálok.
Utoljára elmegyek még B háza előtt is és körbenézek hátha erre jár és összefutunk.


Vissza se nézek.