2017. 05. 24.

0524

A minap felhívott egy kedves egyetemi barátom, hogy van-e kedvem ősztől csatlakozni hozzá egy több mint fél évig tartó hátizsákos Európa-triphez, én pedig azt találtam mondani, hogy nem. Aki ismer, az tudja, hogy az egész létezésemnek kb az az egyetlen értelme, hogy én innen elmenjek, és hogy a 2015-ös egy hónapos Kairó-móka óta nagyon nem érzem jól magam itthon - szóval még számomra is meglepő volt, mikor elhagyta az a mondat a számat, hogy:
-Basszus, lenne kedvem, de egyszerűen annyira összejött most minden, és annyira jó dolgom van, hogy nem szívesen lépnék le hónapokra.
Múltkor meséltem, hogy milyen idióta kifogásokkal próbáltam másra hárítani a felelősséget a gyávaságomért, mondván mások miatt nem megyek sehova, viszont kivételesen most tényleg úgy érzem, hogy nekem itt van dolgom (bár tudnám mi...), és ezáltal nem is vágyom máshova.
Június 1-től lesz egy király melóm, itt vannak a barátaim, itt van mindenki, akire most perpillanat szükségem van.
Egyébként sikerült B-vel is kibékülni meg elásni a nem létező csatabárdot, szerintem menni fog ez a barátkozás dolog, pedig mókás ez az "isten ad és elvesz" szituáció, hiszen ha nem szakít velem március végén, akkor nem írom tele a blogot a nyomorommal, és nem keresnek meg, hogy írhatnék helyekre. Erről majd később.

De alapvetően minden a legnagyobb rendben. Még úgy is, hogy mindentől függetlenül tök egyedül érzem magam még mindig (nem mintha baj lenne), és nem is beszélgettem csávóval nagyjából két hónapja. Mondjuk minek csodálkozom, miért beszélgettem volna bárkivel is, ha az időm maradékában iszom, és akkor ugyebár összehord egy csomó hülyeséget az ember, én pláne. Oké, B.-vel beszélgettünk végre, de az nem számít, meg az egyetlen akivel megosztottam bármit is az elmebajommal kapcsolatban, az most éppen kétezer kilométerre van, szóval ezzel sem vagyok beljebb.
Nem hiszem, hogy meggondoltam volna magam kapcsolat témában, mert mindenki akivel találkoztam az elmúlt hetekben, csak abban erősített meg, hogy nekem mindig igazam van, és azon kívül hogy "de jól nézel ki", nem igazán szól hozzám senki, vagy pedig tök egyértelmű, mik a szándékai. Ami nem baj, csak nekem nem megy.
Jó, igazából szánalmasan várom hogy valaki meg akarjon győzni, de sosem akar senki. Engem sem akar senki. Nem azt mondom, hogy bárki is csalódást okozott volna (mert nekem 2 hónapja és 5 napja nincs már semmiféle elvárásom az emberek, főleg fiúk felé), csak többször hittem azt, hogy "na...", aztán meg ott maradtam hogy "jó, akkor ne".
Lehet, hogy ezzel az "én nem keresek senkit" hozzáállással baszom el az egészet, és lehet hogy pont ezért maradok ki valami jóból, franc se tudja.
Próbálom kideríteni, miért iszom egyre gyakrabban, de mindig arra jutok, hogy azért, mert megtehetem. És egyébként kiborít az ekkora mértékű szabadság, értem ezt úgy, hogy felnőtt vagyok, és azt csinálok amit akarok. Ha ki akarok maradni éjszaka, nem kell megkérdeznem senkit, ha az összes spórolt pénzemen el akarok utazni mondjuk egy argentín faluba és beállni gyümölcsárusnak, akkor kurvára megtehetném, már ha lenne spórolt pénzem. Nincsen semmi korlátom az elveimen meg a pénztárcámon kívül, és erre most döbbentem rá. Nem tudok mit kezdeni a szabadidőmmel, sok mindent akarok egyszerre, és nem akarom, hogy az életem kimerüljön abban, hogy heti öt napot ledolgozom, majd várom a hétvégét hogy jól leihassam magam a barátaimmal, majd hétfőn kezdődjön elölről. Ebből állt az elmúlt nyolc hónapom, amióta otthagytam az egyetemet.

De ennek vége jövő héttől. Aztán elmegyek Németországba pár napra, és mire visszajövök, kitalálom hogy mit kezdjek magammal.


2017. 05. 15.

hello anxiety, it's been a while

Előre elárulom, hogy ez egy nem megtervezett poszt, nem gondolkodtam rajta egy percet sem, csak úgy éreztem, nekem most írnom kell, mert szorongok és legszívesebben üvöltenék. Meg mert rájöttem, hogy végülis ez egy személyes blog, vagy mi, hiába próbálok értelmet gyártani az idő többi részében, vagy legalább valamilyen szintű összeszedettségről tanúbizonyságot tenni. Most kikívánkozik belőlem minden, ami a fejemben van, vagy volt az elmúlt napokban. Ez egy túlontúl őszinte poszt lesz, az is lehet, hogy később letörlöm. Mittudomén. Semmi összefüggés a gondolatok között, csak ahogy jönnek.

Nem érzem túl jól magam - ez úgy körülbelül két-három órája tart, baromi jó napom volt, aztán hazaértem, leheveredtem az ágyra, és éreztem, hogy valami már megint nem jó, és muszáj lesz elterelni a figyelmem. Pedig tudom, hogy minden rossz gondolat és félelem csak a fejemben van, főleg, ha ezek a destruktív érzelmi szarságok akkor jönnek elő, amikor tényleg nem történik semmi és tényleg nincs okom szorongani. Anyám is kiakadt rám, mert zuhanyzás közben elkúródott a zuhanyrózsa, és nyilván én tettem tönkre (??), viszont már nagyon unom, hogy 21 éve minden egyes dologért én vagyok a felelős, ami ebben a lakásban történik, és hogy már semmihez sem merek hozzányúlni, meg hogy alapnak tekintem azt, hogy ÉN vagyok a hibás. Ez annyira a mindennapjaim része lett, hogy ha valami baj van, rögtön azt gondolom hogy én tettem valami rosszat, és valószínűleg ezért alakulnak az emberi kapcsolataim úgy, ahogy, mert megalázkodom, hiszen úgy érzem ez a szükségszerű.
Nagyon várom már, hogy elköltözzek és önálló legyek. Beszéltem nagyival: augusztus elsején kiköltözik Sándor úr, utána kifestik a nagyszobát, én megcsinálom a padlót, és költözöm. Jó lenne már a teljesen szabadon élni, a saját életteremben ahol egyedül lehetek és azt csinálok, amit akarok, olyan hangosan hallgatok zenét ahogyan én szeretném, addig tárolom a hűtőben a főztömet, amíg akarom, a bevásárlásaimat én intézem, én mosok magamra - ez most is így lehetne, ha nem lennék 12 évesként kezelve. Meg azt hívnék át, az jönne fel, akit akarok.

A pszichiáterhez azóta sem mentem vissza. Legutóbb szeptember végén voltam, mikor W. szó nélkül lelépett (még egy ok, hogy ne bízzak meg senkiben).  Az ülés után egyébként pont egy egyetemi buliba mentem, ahol meg találkoztam Á-val, és akkor azt hittem, hogy már nincs is semmi bajom, tehát nekem az a 24 óra egy kész hullámvasút volt, délután még a dokinak mesélek zokogva, aztán este meg én vagyok az élet császára. Ja, a pszichiáter azt is mondta egyébként, hogy jó lenne, ha a következő 1-2 évben nem fogyasztanék alkoholt, mert lehet rossz hatással van a bipoláris zavaromra. Hát nem tudom. Lehet ez is egy ok, hogy nem mentem vissza. Na meg az, hogy nem akart nekem gyógyszert felírni, csak később, viszont itthon meg elfogyott a Frontin, mert senki sem szedi már, én viszont abból csórtam mindig. Mondtam, hogy őszinte leszek. És hát, ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amikre nem vagyok büszke. De hadd emeljem ki azt is, hogy ez mind a múlt, már lassan az év felénél tartunk, és igyekszem jó lenni. Mert muszáj volt annak lennem valaki miatt, és valamiért így maradtam.

Ez a hétvége volt az első szerintem az elmúlt két-három hónapban, amikor nem mentem társaságba, nem találkoztam emberekkel, nem ittam alkoholt, nem hajnalban másztam haza illuminált állapotban. Csak Katával voltunk ketten, és akármennyire is szarul hangzik, lehet, hogy ez hozta ki belőlem a mostani szorongást és sírógörcsöket: kurvára megkönnyebbültem. Hihetetlen mennyiségű impulzus ért az utóbbi hetekben, alig voltam itthon, egyik helyről szaladtam a másikra, dolgozni is úgy mentem, hogy vagy máshonnan, vagy másnaposan, vagy mindkettő igaz volt egyszerre. Sok ember vett körül, úgy éreztem megfulladok, úgy éreztem magyarázattal tartozom mindenkinek a tetteimért, úgy éreztem legszívesebben ordítanék és elmenekülnék valahova iszonyú messzire mindenki elől. A sok ember mellé sok esemény is társult, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy mi van, ki mit akar tőlem, mit csináljak, kinek milyen elvárásai vannak velem szemben, és inkább bár lennék otthon, pedig gyűlölök otthon lenni, mert ott mindig eszembe jut, mennyire egyedül vagyok, a kompenzációs kényszerem pedig kezd elmúlni. Érthetetlen, nem? Néha én sem tudom követni.
Aztán rájöttem, hogy mégis jó itthon.

De tényleg full egyedül vagyok. Csak várom hogy valaki írjon hogy "gyere már, igyunk meg egy sört és dumáljunk", de ezt teljesen felesleges írnom, mert ilyenkor mindig olyanok keresnek, akikre amúgy nem vagyok kíváncsi, és emiatt is szörnyen érzem magam, mert szar arc vagyok. Sokkal könnyebb lenne ha én írnék direktben azoknak akikkel szívesen meginnék egy sört, és beszélgetni úgy mindenről, de abban mi az izgalmas? Szeretném ha egyszer azok keresnének, akiktől szeretném hogy keressenek.
Ezzel a "jó szokásommal" is felhagyok, hogy mindig én futok az emberek után, és akkor is keresem őket, mikor ők teljes mértékben tesznek arra, hogy én élek-e vagy halok. Akik után alapból futni kell, mert leszarnak, azokért nem is érdemes még a kisujjamat sem felemelnem, és hát nekem eléggé tele van a hócipőm az ígérgetésekkel, meg a nagy szavakkal, meg hogy mindenkinek csak a szája jár.
Csütörtökön voltunk bölcsészbulin, ott volt fiú X (X helyére tegyetek sorszámot, tök mindegy), akivel úgy volt, hogy táncolunk, aztán kurvára nem táncoltunk, azóta sem beszéltünk - most hétfő van. De én tényleg leszarom. Valószínűleg jövő héten vagy azután keresni fog, hogy mizu, vagy küld egy vicces képet, vagy leírja hogy jól nézek ki és mennyire adna (?). Annyira kiismertem már az embereket, hogy pontosan tudom mi fog történni, azzal a kivétellel, hogy mostantól az összes ilyet likvidálom az életemből. Befejeztem.
Ja, egyébként csütörtökön ott volt az az exem, akit úgy kb másfél éve nem láttam (jó, kb 15 másodpercre egy bulin még télen, de gyorsan ki is futottam cigizni mielőtt beszélgetni kellett volna), és aki baromira utálja a bölcsészeket, én meg amint megláttam a KK mosdójánál rákiabáltam hogy te mi a francot keresel itt, majd egész este sértődött pillantásokat vetett rám, hogy aztán hajnali háromkor rám írjon (feltételezhetően ittasan) hogy én miért utálom őt? Egyébként nem utálom, csak közömbös vagyok, de egyébként meg ő volt az aki kitörölt az ismerősei közül.
És leírhatatlan, mennyire utálom az összes közösségi oldalt, és hogy nekem azon kell stresszelnem hogy X vagy Y miért nem válaszol, mikor már negyed órája látta az üzenetem, vagy hogy az alapján ítélem meg a kapcsolatunkat hogy lájkolta-e az új képemet? Vagy ha az enyémet nem, akkor egy másik lányét miért. Vagy hogy burkolt célzásokat rejtek el a posztjaimban Facebookon, hátha észreveszi az illető? Hogy azzal trükközök, hogy pont azt a zenét rakom ki, amit pont együtt hallgattunk, vagy közünk van hozzá, vagy valami filmben volt amit együtt néztünk. Vagy hogy amúgy full nem kell a csávó, de mivel ignorál és nem keres, ezért vonzóvá válik és mégis kell? Vagy mi a rák van?
Le akarom törölni magam mindenhonnan.

Meg egyébként ha már az exeknél tartunk, B-vel is tök szívesen barátkoznék, mert bár már egyáltalán nem úgy tekintek rá, mint mondjuk két hónapja, de mint ember kedvelem és hiányzik is hogy jóban legyünk, meg tök jó lenne képben lenni az olyan dolgokkal amikkel anno. A képregényekkel, filmekkel, sorozatokkal, meg ilyesmi. Aztán most ott tartunk hogy kussban elmegyünk egymás mellett, én pedig ezen felhúzom magam és hülyeségeket írogatok Twitterre - a hatodik vodkaszóda után.
És ezért is rettegek egyébként közel kerülni akárkihez, mert akármennyire is jó ötletnek tűnik, úgyis az lesz a vége, hogy inkább kimegyünk a szobából, ha a másik belép. Mert általában mindig ez a vége.

Itt ülök az ágyamon, remeg a kezem az idegtől, múlt héten ötször edzettem hogy valahogy kinézzek a nyárra, ha már jó arc nem vagyok, legalább egy gramm háj se legyen a combomon és legalább ezt az egy pozitív dolgot elmondhassam magamról. De előbb a szorongásom rendelt egy pizzát. És megette. Azért félek, mert amúgy minden a legnagyobb rendben van körülöttem, van munkám, van társaságom akikkel bulizhatok, mégis borzalmasan érzem magam jelen pillanatban.
Tökre tudnám értékelni, ha valaki foglalkozna velem.

2017. 05. 09.

A kör bezárul + life update

Régen egy csomó dologról azt gondoltam, hogy biztos bullshit, és hogy csak kifogásként mondogatják az emberek, de lám, kiderült, hogy tévedtem. Ilyen volt például a "nekem nincs időm most ilyesmire" című válasz, ha valakit a párkapcsolatokról vagy ismerkedésről faggattam. Azt hittem, ez valami önző szöveg, és különben is, mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen ideje, és amire hajlandó rászánni.
Valaki meg egyszerűen nem akarja, mert az idő véges, és mindenkinek csak napi 24 órája van arra, hogy dolgozzon, tanuljon, egyéb fakultatív programokra járjon, találkozzon a barátaival, meg mondjuk aludjon napi 6-7 órát. Nekem mindig vagy kapcsolatom volt, vagy barátaim, a két halmaznak sosem volt közös része, csak ideig-óráig, és most ott tartok, hogy a jelenlegi állapotokat semmi pénzért nem cserélném el. Készítettem egy fontossági listát, így készült el az alvás-edzés-Kata háromszög: délutánig dolgozom, Katával edzünk vagy éppen tök más dolgot csinálunk, és elegendő órát alszom utána, hogy ne legyek életképtelen másnap.
Máshoz meg nincs kedvem. Nincs kedvem valaki újnak elmesélni hogy ki-mi vagyok, mit csinálok, nincs kedvem egy új valakit kiismerni, nincs kedvem végigfutni a felesleges köröket, nem akarok stresszelni meg idegeskedni, hogy ír/nem ír, és ha nem, akkor miért nem, nem akarok kattogni azon hogy éppen ki cseszi át a fejem, nem akarom megválogatni a szavaimat, nem akarok senkihez sem alkalmazkodni, sem a programjaimat lemondani. Nem akarok senkihez sem igazodni, nem akarok osztozkodni sem, nekem most ezekre egyáltalán nincs szükségem, és persze nyilvánvalóan ez az én hibám, hogy bármiféle kapcsolatról nekem rögtön ezek a dolgok ugranak be és rögtön iszonyodom az egész huzavonától, de addig, amíg így vélekedek és amíg önző akarok lenni, addig teljesen felesleges, hogy találkozgatni kezdjek valakivel. Ennyi. A másik félnek se lenne jó, se hasznos, nekem meg pláne. Nem akarok senkinek sem rosszat. Engem most össze kéne rakni, de ezt magamnak kell megtennem, mert az elmúlt éveket más emberek összerakásával töltöttem, és a jövőbeli kapcsolataimban nem én szeretnék lenni a lelki sérült, akit ki kell rángatni a gödörből. A legésszerűbb, amit tehetek, az most az, hogy távol tartom magam mindenkitől, ha érzelmekről van szó. Nekem most barátokra van szükségem, akiknek alkalomadtán küldhetek cuki kutyás vagy babás képeket, és megkérdezhetem, hogy telt a napjuk. Nem kell ehhez külön pasi. Meg amúgy is, aki meg lehet hogy kéne, annak meg én nem kellek, tudjátok. Nem kedvel szerintem engem most senki eléggé ahhoz, hogy megbírkózzon a hülyeségeimmel.



Az elmúlt hetekben több programot csináltam egyedül vagy a barátaimmal, mint az utóbbi években mikor otthon punnyadtam a társas magányomban, és már csak nevetek azon, hogy pl. egy-másfél hónapja még az ágyból is alig bírtam kimászni, mondván értelmetlen az életem és hagyjon mindenki békén.
Például Teklával elmentünk a Magyar Sajtófotó Kiállításra, aztán mutatott egy tök jó kajáldát az Oktogonon, Szandikával is sokszor találkozom, Katával továbbra is szimbiózisban élünk, vagy ő alszik itt, vagy én náluk, nyálas-romantikus filmeket nézünk, vagy elmegyünk jól berúgni. Mondtam neki valamelyik reggel hazafele jövet, mikor éppen öt napon keresztül ittunk, hogy amúgy én nem aggódnék, nincs semmi gáz, öt-tíz év múlva valószínűleg úgy fogunk visszaemlékezni 2017 tavaszára, mint egy izgamas időszak kezdetére, és hogy egyik pillanatról a másikra mindketten ugyanabba a helyzetbe kerültünk. Voltunk tüntetni és járok továbbra is fotózni, elmentünk jó pár koncertre, amiből a legfelszabadítóbb minden kétséget kizáróan az a két Fish! volt, amit szépen végigpogóztunk, és ami beigazolta a hetek óta tartó teóriámat, miszerint kicsit visszatértünk a 4 évvel korábbi önmagunkhoz. Én még a tömegverekedésbe képes vagyok valami emelkedett és szentimentális hülyeséget belelátni, de lényeg a lényeg, hogy évek óta először bementünk a tömeg közepébe verekedni, mármint úgy igazán. A kör bezárult, és ugyanoda jutottunk, ahonnan anno elindultunk, és ez annyira jó érzéssel töltött el, hogy tényleg nem érdekelt, ki vág éppen fejbe, vagy hogy elhagyom-e a cuccaim. Vagy hogy ki néz, ki mit gondol.

Közben voltam már az új munkahelyen is a Király utcában, elkezdtem a betanulást, és örök hálával tartozom Szandinak amiért ezt összehozta nekem. Eddig nagyon élvezem, nagyon tetszik a közeg, a környezet, és már előre látom, hogy végig fogom enni az egész Király utcát, olyan jó kajáldák előtt megyek el minden egyes alkalommal. Egyáltalán nem lesz olyan monoton munka, mint a mostani, ellenben nyugodtabb lesz az egész napom, és a beosztás is sokkal inkább nekem való, szóval már nagyon várom, hogy június elején meglegyen az első saját műszakom.

A hajam is levágattam, ezt nem tudom, meséltem-e, mert annyi minden történt az utóbbi időben, és nagyon, de nagyon jót tett a lelkemnek, igaz hogy azóta megnőtt már, és messze nem olyan, mint mikor kiléptem a fodrásztól. Végre úgy nézek ki, ahogy szeretnék, ahogyan nekem tetszik, és nem az az elsődleges szempont, hogy X vagy Y mit szólna hozzá, és mi imponálna neki. Ilyenkor jövök rá, mennyi mindent csináltam rosszul az eddigi életem során. Fogalmam sincs, meddig lesz még téma nálam a "váó egyedül vagyok" dolog, de higyjétek el, ez a szituáció nekem hihetetlenül újszerű és idegen. Megismertem egyébként egész sok új arcot az utóbbi időben, LÁNYOKAT <3 is. Tavaly írtam, hogy nekem amúgy nincsenek nagyon lány barátaim, csak Kata van, meg Szandi, mert valahogy sosem találom a közös hangot a saját nememmel, és nem is szoktam szimpatikus lenni. Nem is értem, miért nem.

Számolom vissza a napokat a régi munkahelyen, aztán meglátjuk, mi lesz.

2017. 04. 14.

Kifogások

Pontosan emlékszem, mit csináltam 365 nappal ezelőtt - ültem a reptéren az irodában, egyedül voltam a szó szoros és átvitt értelmében is, és azt tervezgettem, hogyan fogok világgá menni. Mármint tényleg. Sokat olvastam akkoriban Backpacker Borit, pár nap alatt átrágtam magam az összes bejegyzésén, aztán elhatároztam, hogy minden hónapban félreteszem a fizetésem felét, és egy év múlva elutazom valahova jó messzire.


Raktam is félre pénzt. Úgy két hónapig. Aztán találkoztam egy fiúval, és minden fontosabb lett - jó, akkor ott a lakás, költözzünk, vagy béreljünk egy másikat, csak legyen valami. Ez ment szeptember közepéig, persze ugrott az egész, gondoltam hogy akkor én back on the track, úgysem aktiváltam a fél évem, akkor még csak számlákat rögzítettem órabérben, nem volt fix melóm, spórolt pénzem és időm viszont igen, akkor lelépek inkább most.
Aztán találkoztam egy fiúval. Satöbbi.

Nekem mindig van valami kifogásom, hogy végül miért nem teszek meg valamit, és hogy miért maradok inkább a fenekemen. Mindig a saját utamban álltam, mert könnyebb volt ráfogni másra, könnyebb volt valami mondvacsinált indokot keríteni, és amögé rejteni a gyávaságom. Egyszer tettem meg valamit, 2015 nyarán, akkor egészen Kairóig mentem, egy egész hónapra, de akkor sem attól féltem, hogy baleset vagy atrocitás ér, hanem hogy mire hazamegyek, lehet már nem lesz meg a pasim (megjegyzés: megvolt még, de minek). Az életem örökös lemondások sorozata, amiért egyedül én, csakis én vagyok a felelős, mert nem tudom saját magamat a fontossági sorrend élére helyezni. Mert ha most nekem átmenetileg itthon jó, akkor maradok is, de ugye tudjuk, hogy ez is csak valami baromi gyenge kifogás, mert nem, nekem itthon nem jó, mert nem magam miatt jó, hanem mindig mások miatt.
Kb két hónappal az egyiptomi utam után felajánlottak egy állást Hurghadán, írták hogy mehetek már két héten belül, végül sikerült eltolnom az iskola miatt a döntést januárig, de persze nem mentem, maradtam (az, hogy közben aki miatt maradtam, jelentkezett Erasmusra és meg is kapta, az amúgy tök mellékes).

Szóval ez a mesedélután nem is szól semmiről, csak hogy mennyire szarul szerveztem az eddigi életem, hogy vesztek kárba megvett repjegyeim, például Izraelbe, vagy hiába vettek fel önkéntesnek a Fülöp-szigetekre, nekem fontosabb volt az, hogy itthon legyek mindig valakivel. Félreértés ne essék, nem panaszkodom, ezek mind a saját önálló döntéseim, mégis más lenne a helyzet, ha nem engedtek volna, de szerencsére erről szó sincs. Ahogyan mindenbe, ebbe is próbálom belelátni, hogy okkal volt itthon a helyem, és hogy valamiképp mindig az van, aminek lennie kell.

Ezt csak gondoltam, elmesélem, mert rendkívül mulattat a tény, hogy egy évvel ezelőtt pontosan ugyanezt csináltam, mint most, azzal a különbséggel, hogy most egyáltalán nem tervezek előre, de kivételesen most tényleg magam miatt. Mert jól meg a sorom itthon, szeptembertől új egyetem, az leköt majd, meg amúgy is: jó emberekkel vagyok körülvéve, és amit máshol csinálnék, azt itt is meg tudom tenni.

2017. 04. 06.

Mindig lesz, akinek rosszabb

Eleinte mindenki azzal próbált vigasztalni, hogy jaj, másnak sokkal rosszabb, másnak nagyobb a gondja - mintha hülye lennék, és nem tudnám. Mert de, igen, tudom, tisztában vagyok vele, hogy másnak rosszabb. Ettől nekem még nem lehet rossz? Miért is segítene nekem az, ha tudom, hogy más sokkal jobban szenved? Ez miért enyhítene az én problémámon? Nem csak a jelenlegi helyzetre értem, hanem alapvetően sosem tudtam felfogni az efféle vígasztalást, akár itthon vesztem össze anyuval, akár iskolai balhém volt, pedig tudom, hogy az esetek nagy részében csak jóindulatból mondják.
De nekem akkor se mondja senki. Mások vagyunk, más tűrőképességgel, amibe más belerokkan, azt lehet, hogy én meg sem érzem, és fordítva - az elmúlt két és fél hét pedig túlontúl átugrotta a fájdalomküszöbömet. Nem vagyok senkire mérges, az már rég hidegen hagy, nekem problémám saját magammal van, és azzal, amilyen helyzetbe hoztam magam. Nem szeretek (=nem akartam) megnyílni senkinek, aztán valahogy mégis úgy alakult, majd vissza lettem dobva, mert nem vagyok elég jó. Persze mindig van aki szebb, aki jobb, kedvesebb, vékonyabb, jobban ki van tetoválva és jobb zenét hallgat - ezt megszoktam már.
És mindig lesz, akinek rosszabb dolga van, mint neked. Akkor ki panaszkodhat jogosan?

Többet mosolygok ok nélkül az utóbbi napokban, mint általában, mert tudom, hogy én sosem fogok változni. Láttam embereket, akiknek egy élet is kevés volt hogy túljussanak az elvesztegetett lehetőségeiken, és évtizedek alatt sem tudták elfelejteni életük bizonyos szereplőit, ezért boldogtalanok maradtak - de én ezt nem engedem meg magamnak, mert ez nem én vagyok. Nem leszek kevésbé lelkes, nem veszítem el a reményt, nem leszek kevésbé Ted Mosby női változata, nem fogok kevésbé hinni a sorsban és hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Ha egy olyan időszakban, aminek csak ennyi jutott és nem így volt megírva, ennyire jól tudtam magam érezni, akkor vajon mekkora durranás lesz majd, ha találkozom a nagybetűssel?

Tavaly úgy köszöntem el az óévtől, hogy megköszöntem az összes szar dolgot, mert legalább megtanultam értékelni azt, ha jó is történik nagyritkán. Ebben sem változom, és még mindig úgy gondolom, hogy ha ez ami most van kell ahhoz, hogy hónapok vagy évek múlva rendben legyek, akkor legyen. Végig fogom csinálni az elejétől.


Az, hogy lefoglaljam magam, a lehető legjobb döntésnek bizonyult: sikerült helyreállítani egy méltatlanul elhanyagolt barátságot, rendbe tenni jó pár emberi kapcsolatomat olyanokkal, akikkel hónapok óta nem beszéltünk, több időt töltök a családommal, a barátaimmal, sőt, új emberekkel is megismerkedtem, plusz eljárok fotózni tanulni, ha már vettem egy gépet. Próbálok kilépni a komfortzónámból, és olyan dolgokat csinálni, amiket amúgy nem. Amióta lezártam magamban ezt az egyetem-dolgot, határozottan kiegyensúlyozottabb vagyok és kevesebbet stresszelek.

Nyáron úgy tűnik Prágába is megyek pár napra, így még kevesebbet leszek itthon, pedig minden energiámat (és spórolt pénzemet...) a lakásfelújításra és új bútorok beszerzésére kellene összpontosítanom, ugyanis: nyáron hivatalosan is költözöm. A lakás minden pompájában és csillogásában teljesen legkésőbb szeptemberre már készen lesz, de nyilván amint költözhető (ki van festve és le van rakva a laminált padló), én már megyek is. Szóval lesz kéglim, LESZ KUTYÁM <3, munkahelyem is, remélem az új szakra is felvesznek, ergo időm se lesz más valakitől függeni, az effajta dolgokat szeretném jegelni egy ideig. Jobb így.

2017. 03. 31.

Könyvek, amik hatással voltak rám

Direkt nem dobálózom olyan nagy és grandiózus kifejezésekkel, mint hogy "megváltoztatták az életem", mert ez nem lenne igaz. Ezek a könyvek nem változtattak meg, nem írták felül a személyiségemet, nem lettem új ember, csupán elindítottak egy folyamatot, elültettek a fejemben olyan gondolatokat és nézeteket, amikről úgy gondolom, hogy később akár hasznomra is válhatnak. De mindenféleképpen pluszt adtak hozzá az életemhez, amitől kicsit még teljesebbnek érzem a mindennapjaimat.

Ezek nem szépirodalmi könyvek, sokkal inkább életmóddal kapcsolatos írások, és habár határozott véleményem van a mai self-help kultuszról és mindenféle önsegítő-guruk néphülyítéséről, szerintem egy-két ilyen témájú könyvet mindenképpen érdemes elolvasni. Nem örökérvényű igazságot tartalmaznak, nem mondják magukról, hogy "elárulom a végleges és egyetlen megoldást minden problémádra". Gondolatot ébresztenek, gondolkodásra késztetnek, és aztán te majd eldöntöd, megfogadod-e a bennük olvasott tanácsokat, beemeled-e az életedbe benne talált filozófiát.

Egyedül egy könyv nem fog megváltoztatni. Attól, mert elolvasol száz, kétszáz, háromszáz oldalt, még nem leszel más ember, nem fogsz kevesebbet stresszelni, mert ez nem így működik, és aki mást állít, az hazudik. Értelmezni, tanulságot levonni, gyakorlatba ültetni. Ez a kulcs - szerintem.


1.  Richard Carlson - Don't Sweat the Small Stuff . . . and It's All Small Stuff: Simple Ways to Keep the Little Things from Taking Over Your Life 
Ez az egyik könyv, ami a reptéren került a kezembe (a másikról később), és rögtön át is rágtam magam rajta. Nem sorrendben, hiszen az alapvetően kisméretű könyvecskében száz darab 1-2, max 3 oldalas kis szösszenet található, mindegyik egy összefoglaló alcím alatt. Mindig azt olvasod, amire szükséged van, például "Let Others Have the Glory", "Choose Your Battles Wisely", "Give Up on the Idea that "More Is Better".
Ajánlom: azoknak, akiknek gyors és rövid fejmosás kell, egy apró motiváló gondolat, azoknak, akik ugyanolyan "mindenenstresszelő" kis pukkancsok tudnak lenni néha, mint én.


2. Harold S. Kushner - When Bad Things Happen To Good People
Mit tegyen az ember szélsőséges, tragikus helyzetben, mit tegyen az ember akkor, ha nem érti az okokat, ha nem érti a miérteket? Kushner rabbi ugyanezekre a kérdésekre keresi a választ, miután kisfiát gyógyíthatatlan betegséggel diagnosztizálják, ettől lesz személyesebb hangvételű, mégis tanulságos, tömeghez szóló írás: szó van Istenről, Jóbról a bibliai alakról, arról hogy néha tényleg nincsen ok, és van, hogy mégis. 
Ajánlom: vallási nézettől függetlenül bárkinek, aki értelmet és válaszokat keres.


3. Eckhart Tolle - The Power Of Now
Az előző könyvvel együtt egyébként ezt is a Thriftbooks oldaláról rendeltem szerintem max 3 dollárért, ez egy hatalmas használtkönyv-piac, főképp angol nyelvű köteteket találtok, de szerintem megéri, sokszor rendeltem már tőlük, gyorsan, problémamentesen meg is érkeztek. Magyarul is megjelent A most hatalma címmel, nem meglepő módon hatalmas népszerűségnek örvend, és talán ez a gyűjtés legspirituálisabb darabja. Többször olvastam, mindig más volt a tanulság, minden egyes alkalomkor újabb és újabb gondolatokat értettem meg. Nincs semmi felesleges sallang, nem erőltet rád semmit, rendkívül konkrét, egyenes, a döntést viszont rád bízza. "Nem ritka az olyan ember, aki egész életét arra várva tölti, hogy elkezdjen élni…"
Ajánlom: mindenkinek. Ha egy ilyen témájú könyvet olvasol el életedben, EZ legyen az.


4. Paul McGee - How to Succeed with People
Furcsa mai fejjel belegondolni, de régen sosem voltam a szavak embere. Mindig hátul álltam, figyeltem, hagytam másokat beszélni helyettem, csendben vizsgáltam a világot és az embereket, nem tettem túl nagy benyomást senkire. Most sem vagyok persze a legextrovertáltabb egyén, de jelentősen javult a helyzet az évek múlásával, az egyre több élettapasztalattal: már meg merem mutatni magam, nem vagyok szégyenlős, elértem, hogy legyen egy fellépésem és úgy tudjak az emberekkel kommunikálni, ahogy kell. 
Ajánlom: azoknak, akik meg akarnak tanulni figyelni az emberekre, akiknek szükségük van pár gyakorlati - és persze elméleti - tanácsra hogyan építsenek kapcsolatokat és hogyan ápolják azokat.


5. Jon Kabat-Zinn - Bárhová mész, ott vagy
Egyszer már elkezdtem írni erről a könyvről, és most puskáznom kellett, de! Ez a könyv úgy akadt véletlenül a kezembe, ahogy mondom. Szó szerint. Épp dolgoztam a reptéren és hirtelen ott volt, és két oldal után éreztem, hogy most valami olyasmit olvasok, amit még eddig nem. Hiszem, hogy pont akkor került hozzám, amikor kellett: összeszedetlen voltam, nagyon szorongtam a munka miatt, a jövő miatt, hogy miért passziváltattam, zűrösek voltak az emberi kapcsolataim is, a stressz már az egészségem rovására kezdett válni. Balatonon olvastam ki a nyaralónk kertjében illetve a tóparton, és mintha hirtelen minden aggályom eltűnt volna, rámutatott egy olyan módszerre, amit ezelőtt sosem próbáltam, ez pedig az éber figyelem. Emellett elkezdtem befelé is koncentrálni, alkalmaztam az összes leckét, ami a könyvben található, de közben észre sem vettem, hogy bármi mást csinálnék az olvasáson kívül. 
Ajánlom: azoknak, akiket nem rettent vissza egy kis buddhista beütés, hiszen a meditáció képezi a könyv nagy részének alapját.



Ahogy telik az idő, egyre több és több könyv válik a kedvencemmé, így lehetséges, hogy ennek a kis listának lesz második része is, amennyiben van rá igény.

A.

2017. 03. 27.

Mit szeretnék most?

Az életemnek egy rövidebb, de annál mozgalmasabb és tartalmasabb időszaka úgy tűnik véget ért. 2017-et nem ilyennek terveztem, és pont ezért zavar a kelleténél jobban: miért nem mehetnek egyszer a dolgaim jól? Nem mintha olyan rossz lenne most minden, de nem igazán érzek semmit, üresek és céltalanok a mindennapjaim, és ez nagyon bosszant, már csak a természetemből adódóan is.

Voltam ma megint bent az egyetemen, és azt hiszem, ennek annyi. Elfogyott a motiváció, nincs jövőkép. Egy év kihagyás után lelkesen tértem vissza a kampuszra, de egy hónap alatt rá kellett jönnöm: akármennyire is szeretném, akármennyire is érdekel, ez nem az én utam. Mert nem akarom eléggé. Már nem látom magam ahogy Egyiptomban ások, már nem látom magam ahogy könyvtárban szótárak, enciklopédiák, és száz éves könyvek fölött görnyedek heteken át. Sőt, éveken át. Szeretem, imádom, de nem annyira, hogy az életemet ennek szenteljem. Nincs szenvedély, nincs elhivatottság, Amit régen élveztem és a lételemem volt, mára teherré vált, tologatom és halogatom a határidőket, a házikat, ez így nem tanulás, nem munka. Fogalmam sincs, hogy ez amiatt van-e, mert napi 8 órát dolgozom, és utána vajmi kevés energiám van még tanulni, de ennek nincs így értelme. Nem akarom másokhoz hasonlítgatni magam, erről nem is olyan rég leszoktam már, az egy dolog, hogy mindent a magam tempójában, a saját képességeimhez mérten csinálok, de van egy bizonyos határ, egy bizonyos szint, ami alatt nem fog az ember tudományos munkát végezni, főleg nem megélni belőle. Én úgy érzem, nem lesz belőlem tudós. Persze az volt a cél, hogy több lábon álljak, de ezt nem lehet máshogy elvégezni, és máshogy hivatássá alakítani, csak és kizárólag 110%-os hajtással, nekem ez pedig nem megy. Próbáltam, de csapongok.
A másik dolog pedig, önmagam az utóbbi hónapokban való megismerése során arra is rájöttem, hogy nekem ez túl elméleti. Az egyiptológia elvégzése nem jelenti azt, hogy mész rögtön terepre és felásod az egész térséget, utólag már tudom, alapvetően régészetre kellett volna felvételiznem, és máris sokkal izgalmasabb lenne az életem. Halvány lila gőzöm sincs, be fogom-e fejezni valaha, de az egyik legokosabb dolog, amit tényleg megtanultam az utóbbi időben: ami nem megy, azt nem kell erőltetni...de most, jelenleg, ebben a formában nem látom túl sok értelmét. Folyton az jár a fejemben, hogy jöjjön már a szeptember, jöjjön már az új egyetem -már ha felvesznek-, pörgéssel, szakmai gyakorlattal, csomó olyan dologgal, amit sokkal közelebb érzek magamhoz, mint a 3-4 ezer éves kultúrákat.
Hát ezt érzem most. Aztán lehet, hogy elmúlik. Nem gondolom, hogy feladnám, csak teret adok valami újnak. Nem akarok egy évekkel ezelőtti álmot kergetni csak azért, nem nem merem bevallani magamnak, hogy ez nem az én utam. Vagy mert szégyellem hogy nem megy, és kevés vagyok hozzá. Mert ha szégyenből nem lépek és nem teszek semmit, mire megyek az életben? Belesüppedni és beletörődni valamibe, amit nem szeretnék igazán csak mert szégyellek irányt váltani - ez egy hatalmas félelmem.

És ugyanez igaz a kapcsolataimra, és életem más szegmenseire: nem fogom szégyellni magam, és nem fogok elnézést kérni azért, ahogyan érzek, vagy hogy egyáltalán vannak érzéseim. Nagyon sok dolgot nem értek, és csak remélni tudom, hogy egyszer összeáll a kép, és világos lesz, mi miért történik.
A tavaly ősszel áhított egyedüllét most ért utol engem, és most az egyszer tényleg jót fog tenni. Megint belemásztam valakinek az életébe, átvettem valakinek a szokásait, miközben ismét elfelejtettem, hogy én én vagyok, saját hobbikkal, saját kedvenc dolgokkal, saját személyiségjegyekkel és a legfontosabb: saját értékrenddel és vágyakkal. Leszámítva, hogy szorongással küzdök évek óta, mégis egy határozott embernek tartom magam az idő nagy részében, és ennek ellenére szeretnék rájönni, hogy miért csak akkor érzem magam jól, miért csak akkor érzem magam egésznek, ha valaki mástól (=pasi) hallom, hogy mennyire szuper vagyok. Az utóbbi napokban mintha minden, amit eddig gondoltam magamról köddé vált volna, és csak egy szürke kis folt lennék az univerzumban, holott tudom, hogy nem így van. Mégis szükségem van rá, hogy másoktól halljam. Egyszerűen képtelen vagyok megbirkózni az egyedülléttel, és amíg ennek a végére nem járok és ki nem kúrálom magam belőle, addig szintén semmi másnak nincs értelme. És note to self: ne hanyagold el a barátaidat egy percre sem ha kapcsolatban vagy, mert nem biztos, hogy olyan szerencsés vagy mint én, aki akkor is számíthat az övéire, amikor nem érdemelné meg. 

Megvettem egyébként a fényképezőt, és bár még nem tudom használni (feltételezem, beletelik jó pár hónapba, amíg kiismerem, és értékelhető képeket, inkább videókat tudok készíteni), ezzel pont jól el tudom foglalni magam.

Most csak ennyit akartam mondani.